Zsigmond Dezső: Aranykalyiba
Kegyelmi Állapot
Karácsony Emilke új Ábelként él és dolgozik a gyimesi Hidegségben. Egy 13 éves kisfiú, aki valamiféle ártatlan, romlatlan mikrokozmosz mindenható ura. A kisherceg, aki rózsa és tűzhányók helyett állatokat gondoz, és sajtot készít. Tamási Áron szereplőjével való hasonlatosságát a film készítői is felvállalják. Emilke alakjában mintha egy darabka történelem őrződött volna meg. Egy rögzült időszelet a változatlan természetben. Olyan vidékeken járunk, amilyeneket leginkább már csak naptárfotókon látunk.
A film teljes egészében élő hanggal készült, és nincs feliratozva. Márpedig a filmben felhangzó dialógusokat csak elvétve értjük meg. Pedig magyarul beszélnek. Csak ez a tájszólás napjaink – főleg városlakó – magyarjának szinte kínai. Talán ezen is nevetünk. Tudjuk, hogy értenünk kéne, de mégsem boldogulunk vele. Csak érezzük. Így valahogy objektív kívülállással szemléljük valaha volt önmagunkat. Valami mágikus, ősi nyelv szólal meg ebben a filmben, mely kifinomult fülünk számára már-már barbár, ám egyszerre idéz meg regéket, mondákat, táltost, fonót. Mintha valahol elvesztettük volna magunkat. Kicsit olyan ez, mint mikor egy emberrel összetalálkozva az az érzésünk támad, hogy valahonnan már ismerjük. Talán egy másik életből.
A mobiltelefonok, digitális ketyerék, számítástechnikai csodák korában ez a gyerek egy műanyag sípnak, vagy egy fröccsöntött játékkamerának örül. A városi fiatalok a plazák zsúfolt folyosóin tolonganak. Emilke nagy ritkán jut le a faluba, hogy kicsit elvegyülhessen a búcsú forgatagába. A világ, amiben él, neki természetes. Mi elveszett paradicsomként csodálkozunk rá.