sex hikaye

101 Reykjavík - Stílgejzír

2002. július 4. - filmhu
Elsőfilm. Az első kockától az utolsóig. Mit is várunk egy elsőfilmtől? Legyen friss, ötletes, humoros. Ne boncolgassa túl a vázolt problémát, hanem egyszerűen legyen önmaga, kiforratlanul megkapó. Máshogy ülünk be, mást kívánunk meg – inkább egy jó fagyi, egy könnyű saláta, holmi étvágycsináló, mintsem egy nehéz étel.

Ezen elvárásainknak nagyban megfelel Baltasar Kormákur filmje. Friss, fiatalos, bájos, vicces – mindez megvan, mégis hiányérzetet szül – ezek az összetevők nem feltétlenül elegendőek egy igazi ütős, „jó” filmhez. Miért ez a hiányérzet? Ha a történetet nézzük, mindent felkínál, ami szükséges ahhoz, hogy másfél órán át vagy felszabadultan röhögjünk, vagy freudi mélységekben búvárkodva éljük át egy későn felnőtté váló fiatal próbálkozásit az élettel.

Hlynur majd’ harminc éves, még mindig gyermekkori emeletes ágyán alszik, nem túl szép fiú, mérsékelt sikereket azért mégiscsak elérhet a nőknél – egyik ilyen „sikerét” koronázza meg egy nem kívánt terhesség.

Itt kezdődnek a bajok. A vastagkeretes szemüvegű, woodyallenesen elmonologizálgató figura ugyanis szenvedélyes egyéjszakás kapcsolatba keveredik anyja leszbikus barátnőjével, amely éjszaka majdan, hasonlóan az előző kalandhoz, még egy gyereket eredményez: Hlynurt tehát elárasztják a csecsemők, holott ő maga is inkább gyerek még. Ez a konfliktus már önmagában több megoldást előlegez, ám a történet végén, az elvárásainkhoz képest kevésbé furmányos módon, hősünket mint boldog apát láthatjuk, aki megbékél társadalmi és – kicsit morbid – családi szerepével.

A hiányérzetet mégsem elsősorban a történet produkálja. Mit nekünk egy bugyuta sztori, ha jön valaki, aki aztán mesterien megmunkálja az alapanyagot. Épp itt van a bökkenő, a sok lehetőséget kínáló anyag –a forgatókönyv Hallgimur Helgason regényéből készült – nem áll össze a rendező kezében. Olyan érzésünk van, mint amikor valaki épp egy hangszeren tanul játszani: néhol gyönyörű dallamokat hallunk, máskor a kezdő csikorgó próbálkozását – mindenesetre nem hallunk, mert nem hallhatunk egységes zeneművet. Valami ilyesmi történik itt is: a stilisztikai jellegzetességek nem forrasztják egybe a művet, annyira különbözőek. Nem értem, miért nem áll meg a rendező ott, ami jó, miért kell hirtelen, egy zseniális dramaturgiai fogás után egy következővel nyakoncsapni azt, amit addigra már megszoktam, megszerettem (hasonlóképpen megemlíthetném a kamerakezelést is, a variációk sokfélesége nem virtuozitásról, hanem esetlegességről, egymás kioltásáról, összevisszaságról tanúskodik.)

Az Almodóvar-színésznő szerepeltetése intertextualitásként nagyon jól működik, a színészek játéka is hiteles, ám mindez nem halványítja el a mindent-egyszerre-akarás túlzott, gyakran kudarcba fulladó rendezői szándékát. Mindenesetre egy forró nyári estén kellemes, de nem felejthetetlen 90 percet ígér a film, már csak a jól választott és alkalmazott zene miatt is.

Címkék

filmnévjegy , premier



nka emblema 2012