sex hikaye

16 utca

Egynyári mozi

2006. július 12. - Libor Anita

Bemutató: 2006. július 13.

16 utca
Richard Donner igazi hollywoodi veterán, nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Halálos fegyver sorozat négy epizódja, az Összeesküvés-elmélet, a 1978-as Superman mozi és az első Ómen is. A producerként is aktív rendező hosszabb kihagyás után ült vissza a direktori székbe, hogy megrendezze a 16 utcát.
 
 
 
 

A 16 utca sokakat felcsigázó története szerint az idősödő, kiégett, másnapos és sánta rendőrnek (Bruce Willis) egy izgága, okoskodó, szófosó tanút (Mos Def) kell elkísérnie a rendőrőrstől tizenhat háztömbnyire lévő ügyészségre. Legkésőbb tízig oda kell érniük, különben nincs vádemelés. „118 perc és 16 utca” – hangzik el a film elején. A film egyébként százhat perc, tehát csak nagyjából valós időben peregnek az események. Tényleg nem tűnik nagy feladatnak, a néző viszont lelkendezve várja, hogy a szűkre szabott tér- és időszerkezetet ezúttal hogyan fogják mesterien kihasználni és penge párbeszédekkel feltölteni – elvégre Richard Donner a XX. századi akciófilmek koronázatlan királya. Richard Wenk forgatókönyve pedig nagy vonalakban Clint Eastwood 1977-es Vesszőfutás (The Gauntlet) című filmjének történetét veszi át.

Felütésként elég erős akciójelenetet kapunk, amelyből kiderül, hogy főszereplőnk teljeséggel felesleges darab a rendőrségnél: egyenruhája miatt azonban helyszínőrzésre még alkalmas lehet – ezért sózzák rá a tanúkísérgetést is. A kényelmesnek, ám idegtépőnek ígérkező kocsikázásnak egy italbolti kitérő és egy rosszarcú alak vet véget, akibe a zsaru (meglepő módon gondolkodás nélkül) beleereszti a tárat. A tanú egy korrupt rendőr ellen tenne vallomást, így a legmagasabb hatalmi köröknek is érdeke, hogy a srác semmiképpen sem érjen célba. A filmnek ezen a pontján mindenesetre kezd lanyhulni a kezdeti lelkesedés, hiszen a huszadik percben járunk, mire egyáltalán elérünk a helyzetdefinícióhoz, ami nem ígér túl nagy pörgést az elkövetkezendőkre. De még mindig bízhattunk abban, hátha csak az alapvetést puskázták és nyújtották el, és a tizenhat háztömbnyi road-movie még működni fog. A 16 utca hátralevő részében azonban csupán az kelt feszültéséget, amint várjuk, hogy történjen valami, ami végre filmmé szervezi a képsorokat. Sajnos sem pörgés, sem tempó nem szorul a hátralévő száz percbe, főszereplőink öreges tempóban baktatnak New York utcáin, tetőin és alagsoraiban menekülvén az őket üldöző rendőrök elől. Egy-két elegánsabb képi megoldásra felkaphatjuk a fejünket, van New York-i metró, kínai negyed, sőt a végére még egy közel húszperces, túszejtésbe fulladó buszrablás is becsúszik – nem a részletekkel van tehát a gond, hanem azok kidolgozásával és egybeszerkesztésével.

Öreges tempóban New York utcáin

A motiváció kínzó hiányára már fentebb is utaltam: a forgatókönyv hiányosságai mellett ez színészi kérdés is. A főszerepben Bruce Willist láthatjuk, aki a változatosság kedvéért egy másnapos zsarut alakít, akiből varázsütésre az igazság bajnoka lesz és szembeszáll a korrupt kollégáival. Jack Mosley egydimenziós figura, egyedül John McClane-hez való kísérteties hasonlósága ad mélységet a szerepének. Kár lenne tagadni, hogy a Die Hard 4 ígérete is benne volt ebben a filmben: a harmadik epizód Bruce Willis és Samuel L. Jackson kettőséhez hasonlót vártam volna a 16 utcában is. A tanút Mos Def alakítja, aki nem volt olyan rossz választás a szerepre, mint ahogyan elsőre tűnt, hiszen tény, hogy a nézőt is hergeli, ahogyan folyamatosan jár a szája és idegesítő fejhangon beszél, így a sajtkukac mellett (helyett) egy kis értelmi fogyatékot is belecsempész a szerepbe.

A párosuk azonban nem tud működésbe lépni, ahogyan az üldöző rendőrök sem értik, hogyan állhatott át Jack a másik oldalra, úgy a néző sincs igazán tisztában a tétekkel. Ennek ellenére a duó nem egyszer lehetetlen helyzetekben is túljár az üldözők eszén, és a legszorultabb csapdákból is közös erővel kivágják magukat – irracionális és buta megoldások segítségével, amelyek noha pofásan és frappáns szövegekkel vannak kivitelezve, de a hitelességnek elveszik az élét.

A legfájóbb hiány számomra azonban mégis az, hogy mákszemnyi humort sem sikerült felfedeznem, csak az elképesztő komolykodást és fájdalmas moralizálást az emberek megváltoztathatóságáról, a megbánt bűnökről és a megtalált jó útról. A 16 Blocks nem az új Fülke vagy az új Lé meg a Lola, csak könnyű nyári darab, távol áll attól, hogy az akciófilmek klasszikusa legyen. Kár érte.



Címkék

premier , kritika



nka emblema 2012