A bomba átmérője vs. Mennyország most

Öngyilkos merényletek

Bemutató: 2005. november 24.

Amióta a megdöbbent világ szeme láttára 2001. szeptember 11-én megdőlt az a tévhit, hogy az Egyesült Államok, mint jelenünk egyetlen szuperhatalma saját határain belül érinthetetlen, mindennapossá váltak a dzsihádról, öngyilkos merényletekről, terrorcselekményekről és a velük kapcsolatos hisztériáról szóló híradások. A közel-keleti térség kibékíthetetlen ellentétei 1948. május 14-étől váltak világpolitikai kérdéssé, amikor a palesztinai zsidók – a Nyugat és különösképp az Egyesült Államok bizalmát élvezve – kikiáltották a független Izrael államot, mely lakóinak többsége a második világháború után idevándorló zsidó, valamint nagy kisebbségben itt élő arab. A megalapítással egy időben tört ki az első arab-izraeli háború, a 1967-es „hatnapos háború” során Izrael visszaverte az őt megtámadó szír és egyiptomi erőket, s elfoglalta Jeruzsálemet, mely azóta is Izrael fővárosa. Az arabok célja független palesztin állam létrehozása Jeruzsálem fővárossal. A legfőbb ellentétek ebből fakadnak a régióban, s a beavatkozás miatt vált különösen utált ellenséggé az USA és a Nyugat, s erre, valamint a polgárháborúba torkolló iraki megszállásra vezethetők vissza a mai öngyilkos merényletek. Mindebből a politikával nem foglalkozó átlagember csak annyit lát, hogy Madridtól Londonig terrorcselekmények tartják rettegésben a fél világot, melyek többségében értelmetlen és indokolatlan mészárlásokba torkollnak.

A kényes világpolitikai helyzet különösképpen izgalmas téma a napjainkban reneszánszukat élő oknyomozó filmek számára. A tragédiára, akcióra, drámára fogékony hollywoodi játékfilmkészítés szemében alig van különbség a Katrina hurrikán pusztítása, vagy a New York-i öngyilkos merénylet között: szenzáció, holttestek, zokogó emberek, sok vér. A hollywoodi politikai filmekkel éppen az a legnagyobb gond, hogy az amerikaiak nem igen képesek elfogulatlanul filmet készíteni olyan témáról, melyben érintettek. Elég csak Vietnámra, illetve a traumát feldolgozó hollywoodi akciófilmek áradatára gondolni, ahol John 'Sly Stallone' Rambo, vagy James 'Chuck Norris' Braddock egyedül nyerik meg a háborút – legalább a vásznon, s igyekeznek úgy beállítani az USA-t, mint áldozatot, s a népét, valamint a békét védelmező jóságos nemzetet.

A dzsihád társadalmi, szociális hátterét vizsgálja Mennyország most

A Mennyország most és A bomba átmérője éppen ezen információk fényében válik értékessé, s igazán érdekessé. Az előbbi nemzetközi (izraeli, holland, francia, német) koprodukcióban készült fikciós film az öngyilkos merénylők szemszögéből tekint a terrorra (rendezője palesztin), utóbbi pedig a merénylet tragikus következményei felől. A bomba átmérője dokumentumfilm a 2002. június 18-i jeruzsálemi öngyilkos merényletről, amikor is egy palesztin merénylő felrobbantotta a 32A buszt a reggeli csúcsforgalomban, s húsz ember meghalt, több mint ötvenen pedig megsebesült.

Érdekes momentum a két film egyidejű magyarországi forgalmazása – két teljesen külön produkcióról, igaz egyazon honi forgalmazóról (Odeon) van szó –, viszont annál szerencsésebb az egybeesés, mellyel az érem két oldalára nyerünk betekintést az érintettek tolmácsolásában: az egyik a merénylők, a másik pedig az áldozatok és a megfélemlítettek szemszögéből beszél ugyanarról – a terrorról.

Amióta az Intifáda 2000-ben elkezdődött, több mint 75 öngyilkos merényletet követtek el a palesztinok. A 2002-es jeruzsálemi merénylet történetét jól ellenpontozza a játékfilm, melyben két arab fiatalt egy tel-avivi öngyilkos merényletre szólít fel a titkos terrorista vezetés. A „hőstettre” kijelölt férfiak azonban súlyos morális válságba kerülnek a végrehajtás során. Az egyik legizgalmasabb kérdés eddig minden filmből és dokumentumból kimaradt: mi a motivációja egy palesztin férfinak, akinek egyik pillanatról a másikra változik meg az élete, ha a hívó szóra kell halálba mennie? Mert egyrészről hőstettnek tartják az ilyen cselekedetet, s a létbizonytalanságban élők tucatjainak jelent megváltást a mártírium, de mi a helyzet azokkal, akiknek munkájuk, családjuk, szerelmük van – teszi fel a kérdést a Mennyország most. Hany Abu-Assad filmjében a hírek névtelen merénylői arcot, személyiséget kapnak, s csupa olyan tulajdonságuk jelenik meg a vásznon, melyeket még véletlenül említ az elfogult média.

A Mennyország most a morális kérdésfeltevéssel elsősorban a dzsihád társadalmi, szociális hátterét vizsgálja, s olyan részletekről lebbenti fel a fátylat, mely miatt többen hazaárulónak tartják a palesztin Hany Abu-Assad rendezőt. Hiszen el is hangzik a filmben, hogy a merénylettel megbízott egyik férfi nem hisz a szent háborúban, számára nincs túlvilági boldogság, a mennyország itt és most várja, az evilági földi élet formájában. Lelki vívódása a film végéig megmarad, miközben a néző egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy mi lesz a végkifejlet. Viszont az elárulható, hogy az alkotásban pontosan a központi kérdés szem előtt tartása miatt nincsen hatásvadász robbantás, nem láthatunk szanaszét repülő testrészeket, vért, s pusztítást, a Mennyország most nem használja az együttérzés, hatáskeltés olcsó eszközeit. Ha történik is merénylet, az csak a vásznon kívül megy végbe, s ez nem a pirotechnikai eszközök hiányának, vagy a költségvetés végességének tudható be. Hany Abu-Assad bölcsen tartotta távol moziját ilyesfajta kinyilatkoztatástól, hiszen a Mennyország mostban nem a tett, hanem az ahhoz vezető út áll a középpontban. A végcélig való eljutás, majd az utolsó pillanatban a patetikus véleménynyilvánítás helyett a – részben nyitott – lezárás a direktor koncepciója.

A robbantással kezdődik A bomba átmérője

Ezzel szemben A bomba átmérője szinte már az első kockákon archív felvételekben mutatja a borzalmakat. Száraz tényeket közöl, de a rideg valóság képi ábrázolásával együtt, amely már az első percektől befolyásolja a nézőt. A brit-kanadai dokumentumfilm ezt leszámítva nagyon mértéktartóan igyekszik körüljárni a témát, sőt, az objektivitás néha már túlzottan kimértté is teszi a filmet. Híradó-felvételek, a számtalan érintett megszólítása. Amíg a Mennyország most dokumentum értékű játékfilm hosszú és minden részletet figyelembe vevő előkészítő fázissal, addig A bomba átmérője dokumentumfilm, legalább olyan kiterjedt utómunkával.

A bomba átmérője ott kezdődik, ahol a Mennyország most véget ér. A robbantással. Azt követően pedig a merénylet következményeit veszi sorra, 16 hónappal a tragédia után hogyan gondolkoznak a hozzátartozók, a túlélők, a buszsofőrök, a tűzoltók, a rendőrök, s mindenki, aki a borzasztó esemény közvetett, vagy közvetlen érintettje volt. Emellett (szavakban, de gyakran videófelvételekben) felidéződik az áldozatok élete is, egészen addig a pontig, amíg azon a bizonyos végzetes napon felszálltak a buszra. Számtalan megszólaló, rengeteg bejátszás, fotó, híradófelvétel mozaikjából áll össze a minden részletre kiterjedő objektív elemzés. Hogyan lehet élni a halott feleség nélkül, hogyan lehet eltüntetni a vért az aszfaltról, hova üljön az ember a buszon, hogyan menjen munkába egy tűzoltó nap, mint nap – súlyos, nagy horderejű döntések, melyek életről-halálról döntenek.

Érdekes párfilmről van szó, mely véletlenül vagy sem, de dramaturgiailag is remekül illeszkedik egymáshoz. Mert míg az egyik együttérzésre ösztönöz – az öngyilkos merénylők is érző-gondolkozó emberek, s nem feltétlenül önszántukból teszik, amit tesznek –, addig a másik éppen ellentétes érzéseket ébreszt, mert az arctalan gyilkost, a végrehajtót már csak cselekedete függvényében tudjuk megítélni – még akkor is, ha a film nem ítélkezik, hanem a trauma következményeit dokumentálja. A szétszaggatott holttestek és a bombatölcsérnyi lyuk az utcán ugyanakkor mindent eszünkbe juttat, csak éppen azt nem, hogy ilyenre érző ember képes lenne.