A bőség földje
Filmroncs az amerikai roncsról
Bemutató: 2004. november 25.
Bár idén szeptember óta már a harmadik évfordulós megemlékezésen is túl van az emberiség, igazi 9/11 filmet még nem láthattunk. Hollywood egyelőre kivár a két torony digitális újjáépítésével, talán úgy gondolják, hogy a trauma virtuális átélésének még korai lenne kitenni az embereket. Pedig rengeteg lehetőség nyílik: a nézőt be lehet ültetni a két gép valamelyikébe, ki lehet lökni az egyik égő toronyból, vagy bent is lehet hagyni, hadd haljon szörnyet amikor az acél megadja magát a tűznek. Talán nem is olyan meglepő, hogy a World Trade Center forró kásájához a körülötte ólálkodó óvatos macskajancsik (értsd filmrendezők) közül, az a Wim Wenders lopakodott a legközelebb, aki közel harminc éve próbálja levetkőzhetetlen európai művészfilmes látás-, és gondolkodásmódját az amerikai film archetípusaiba kódolni, annak ellenére, hogy erőfeszítéseit továbbra is szinte kizárólag Európában méltányolják.
Ezúttal Wenders taktikát váltott. Nem építi fel újra, az ő európai érzékenységével is feldolgozható mikrokozmoszt, az átölelhető méretű Európát a felfoghatatlanul nagy Amerika egyik rejtett zugában. Most egyenesen az Egyesült Államok kollektív pszichéjének epicentrumát célozta meg és aktuálpolitikai filmet készített szeptember 11. utóéletéről és az amerikai paranoiáról. A Wenders filmek örökösen visszatérő figurája, a képgyűjtögető, most a hazáját arab terroristáktól védeni próbáló kissé hibbant vietnámi veterán alakjában tér vissza. A képek videóra rögzítése ezúttal nem valami elszállt művész hóbortjaként van jelen, hanem a lehető legkonkrétabb nemzetbiztonsági érdek formájában nyer értelmet és ettől a Wenders-félék számára rögtön értelmetlenné is válik.
![]() |
Minden turbánosban terroristát lát Paul bácsi (John Diehl) |
Egy olyan világban, ahol a véletlenszerűen bekapcsolt kamera jó eséllyel rögzít gyilkosságokat és leplez le összeesküvő arabokat, az önmagáért rögzített kép, a jól megkomponált, a művészi tartalommal bíró kép létjogosultságát kérdőjelezi meg. Wenders a tőle megszokott ambivalens módon közelít a problémához. Úgy próbál meg harcolni ez ellen az újfajta, csak tartalommal bíró, teljes mértékben átpolitizált képfajta ellen, hogy filmet csinál róla. Az még talán nem is lenne baj, hogy miután a politikai célú képrögzítést elveti, nem kínál igazi alternatívát, hogy régi típusú wendersi hőse nincs a filmnek. Az viszont kifejezetten problémás, hogy az egész arab-amerikai szembenállást egy nagybácsi-unokahúg egymásra találással intézi el.
Paul bácsi (John Diehl), a zakkant vietnámi veterán, aki minden turbánosban terroristát lát. Ez lett Wenders Amerikájából, vietnámi traumától szabadulni képtelen fegyver- és technikai kütyü mániás paranoid roncs. Őt próbálja megtalálni unokahúga Lana (Michelle Williams), az Afrikában és Palesztinában nevelkedett diáklány, aki a fiatal, csupa szív csupa szeretet, tájékozott, világot látott következő generációs amerikait hivatott jelképezni. A két figura nagyjából szimmetrikusan, ellentétes irányban elnagyolt és hiteltelen, szimbolikus figurák egy szimbolikus történetben.
Csakhogy A bőség földje szimbolikusan még kevésbé működik. Attól hogy egy paranoid - egyébként nem is rossz - Robert de Niro-epigon minden arabban terroristát gyanít, majd a végére járva egy esetnek ráébred, hogy ezúttal szó sincs terrorizmusról, önmagában semmit sem jelent. Ettől még nem szűnik meg a terrorizmus veszélye a világban, az, hogy Paul bácsi ezúttal tisztességes arabbal találkozott, még nem jelenti azt, hogy arab terrorista nem is létezik. Az, hogy találtunk ellenpéldát még nem vonja vissza az eredeti állítást.
![]() |
Nem találja többé az ő saját Amerikáját Lana (Michelle Williams) |
Akkor gyorsan vonuljunk vissza, és mégse tekintsük szimbolikus filmnek A bőség földjét. Egyszeri történetről van szó, melyben egy tönkrement és megzavarodott ember unokahúga segítségével talán visszatalál a valóságba. És közben találkozunk jó arabokkal, meg egy közös ügyért együtt tüntető izraeli és palesztin állampolgárokkal, továbbá Los Angeles-i koldusokkal, lepukkant lakókocsi telepekkel, ahol ingerszegény környezetben élnek szegény emberek a gazdag Amerikában. Mintha Wenders mindenáron meg akarná mondani a frankót, de a film csak szentimentális szépelgés, amolyan Wenders-film roncs egy Amerika-roncsról, parányi road-movie betéttel és olyan messzire mutató jelenetekkel, mint a Bush beszédét sugárzó tévére mért ökölcsapás, melynek hatására a két hónapja ugyanazt a csatornát mutató ’idiot box’ végre műsort vált.
Újat nem mond A bőség földje és a régit is többnyire ügyetlenül mondja, attól még, hogy Wenders nem találja többé az ő saját Amerikáját, csak egy roncsot, még nem kellett volna a filmjét is roncsolnia. Nagyon nagy filmrendező, semmi kétség, de úgy tűnik nem ez a legnagyobb filmje. Gondolatokat ébreszt ugyan, de ezek a gondolatok nagyon hamar visszaalszanak.
- 1. A bőség földje
- 2. A bőség földje (szinopszis)