A Bourne-csapda

Amnézia

Bemutató: 2004. szeptember 30.

A Bourne-rejtély egy éve friss levegőt hozott a titkosügynökfilmek erőltetett világába. Természetesen benne is megvoltak a műfajtól megszokott alapelemek, de a suta, pulcsis Damon önmagát kereső figuráját hamar megszerettük. Az alkotók - a rendező akkor: Doug Liman - abból a sablonos alapötletből indultak ki, mi történik valakivel, akinek fogalma sincs arról, kicsoda és eközben még üldözik is. Nem is a kettős nyomozás izgalmai hatottak újdonságként, hanem a főhős figurája. A csetlő-botló titkosügynök karakterétől pont elég lélektani hátszelet kapott a feszült sztori, így az egyensúly is megteremtődött, meg azok is örülhettek, akik már a hátuk közepére kívánták Bondot és a nőit, meg Cruise-t és intelligens (?) ketyeréit. Így aztán Bourne egy új generációs titkosügynök befutásával kecsegtetett, ráadásul a történetet sem bonyolították úgy halálra, mint amikor az ember azt sem tudja, egy szovjet űrállomásról hogyan kerül az aktuális szuperügynök egy amerikai aranybányába.

A Bourne-csapda az első résznek valóban folytatása, hiszen folyamatosak az utalások az előző szereplőkre. Mindez a főszereplő jellemén is nyomot hagy: Bourne a második rész elején elveszíti a nőt, akivel az első happy endjét produkálta. Sajnos, ugyanis a Potente-Damon-páros volt A Bourne-rejtély egyik fontos, minden álromantika nélküli pontja. Most Bourne, mivel az idilljét csúnyán szétrombolják, bosszúszomjasan - és immár fekete kabátban - rója a legkülönbözőbb európai városok utcáit. Természetesen most sem tudja, mivel mártották be - a film elején az ujjlenyomatát használják fel elterelő akcióként - és ismét nem tudja, milyen hibát követett el anno, amiért megint futnia kell. Ha Bourne amnéziája végtelen lesz a forgatókönyvíróknak köszönhetően, talán mindig lesz egy korábbi akciója, amelyet valaki előhúz a fiókból - hogy egy újabb rész épüljön rá. Ha elég sikeres lesz a sorozat második része.

A kisfiús mackó-Damonból automata gyilkológép lett

Ami korántsem biztos. A tragikus felütés után a film világa végig komor, sőt, kimondottan brutális marad, köszönhető nem utolsósorban az örült kézikamerahasználatnak - ember legyen a talpán, aki hányinger nélkül kibírja az első sorból. A kisfiús mackó-Damonból pedig szinte automata gyilkológép lett, ami szintén a film kárára válik. Hiányoltam belőle a szellemes akcióhelyzeteket is, most inkább a látványos, de annyira azért nem izgalmas autós üldözésekben tobzódhatunk.

Ha minden jól megy, a következő részre akad Damon mellé egy újabb kellemes külsejű partnernő, lecsillapodik és talán ismét rátalál a múltja. Aminek szintúgy nem fog örülni mint eddig. Ha hihetünk az eddigi két befejezésnek, melyben bosszút esküszik mindazok ellen, akik nem hagyják végre békén. A Bourne-csapda a bizonyíték rá, mennyire a hős kitalálásától függ az egész film sorsa, noha eredetileg épp ez volt a kivételes alapötlet: az ő figurája mozgatja az eseményeket, nem fordítva - azok őt, holmi bábként. Ezesetben a történet kicsit talán túl szikárra sikeredett, hiszen nem várhatjuk, hogy a nyitójelenet után hősünk mosolyra vagy dalra fakadjon. A Bourne-csapda saját csapdájába esett, talán legközelebb kitalál belőle.