A Gyűrűk Ura - A Gyűrű szövetsége
Egy film mind felett!
Bemutató: 2002. november 14.
A Sötét Úr gyűrűket kovácsolt, hogy hordozói uralják a világot, és megalkotta az Egy Gyűrűt, hogy ő pedig a hordozókon uralkodjon. A kérdés: képes lehet-e egy, addig csupán az elégedett vidéki élethez szokott kicsiny hobbit, hogy barátai segítségével megakadályozza a Gonoszt a világ elpusztításában? Azaz, képes lesz-e Frodó elpusztítani a véletlenül birtokába került Egy Gyűrűt, miközben a Sötét Úr halálra üldözi?A kaland elindult, végre itt A Gyűrűk Ura trilógia első része: A gyűrű szövetsége bővített változattal!
A Gyűrűk Ura meséből, mítoszból, moralitásból van összeszőve: fantasy. Egy némileg megvetett, renegát műfaj a műfajok pedigréjét aggodalmasan méricskélő vagy épp blazírtan prostituáló nyugati kultúrkörben. Régimódian szabálykövető és szabad egyszerre. Megengedi magának, hogy saját öröméért meséljen, nem aggódva a túlzott szabálykövetés vagy a képtelen extremitás vádja miatt. A fantasy örömzene.
Tolkien korának fiaként különös és termékeny egységbe kapcsolta a racionális és a transzcendens, mítikus hagyományt. Mint nyelvtudós és középkori szövegek filológusa, szorgalmasan analizált, míg aztán így szerzett tudását, mintegy szórakozásból, tündérmesében szintetizálta. Tolkien a középkori óangol, kelta, germán nyelvek, kultúra és mondavilág tanulmányozásának melléktermékeként (annak elemeiből, de bátor és újító kreativitással, személyes mítoszalkotó erővel) írta meg a talán máig legsikeresebb modern tündérmesét: A Gyűrűk Urát. Ezzel az 1930-as 40-es években mintegy megteremtette a 19. századi Angliában lábra kapott középkor-kultusz (Osszián, Malory-hatás, spiritualizmus, preraffaeliták stb.) 20. századi populáris foglalatát, sokáig ható kultuszművet teremtve.
Tolkien hatalmas és évtizedek óta töretlen sikere nem kis feladat elé állította a filmkészítőket. Az áradó irodalmi fantázia konkretizálása, képi megtestesítése roppant csábító és legalább annyira visszadöbbentő kihívás. A Gyűrűk Ura szerencsés pillanatban született meg: a film köré gyűjtött emberi, technikai, anyagi és alkotói kapacitás lehetővé tette, hogy a készítők, ne csupán „emlékeztetőt”, szamárvezetőt forgassanak a könyvhöz, hanem vele egyenértékű fantázia-művet hozzanak létre.
És az alkotók éltek a lehetőséggel. Mindenekelőtt bátran és jól nyúltak nyersanyagukhoz: Tolkien olykor terjengős bőbeszédűségét, ráérős történetvezetését a jelen kor elvárásainak megfelelő feszes szerkezetbe szorították, végig dinamikus a tempó, alig egy-két helyen botlik meg rövid időre, és lesz enyhén „könyvízű” a film. A kerettörténetet felvázoló, lenyűgöző intenzitású első 5-10 perc megadja az alaphangot, s a készítők később sem fogynak ki a puskaporból. Merész vállalás volt, hogy bár egy filmbe is szerkeszthették volna a háromkötetes művet, ők mind a három kötetnek külön filmet áldoztak. Mégpedig nem is szűkmarkúan, A gyűrű szövetsége egymagában majd három órányi sűrű mozi! A tervek szerint évente csöpögtetnek egy-egy részt nekünk. Ha valaki esetleg nem olvasta volna a könyvet, akkor sem kerül bajba, a dramaturgia, a film belső logikája eligazítja, nem hagyja cserben ezeket a nézőket sem.
Jól sikerült az egyik talán legkényesebb pont, a színészválasztás is. Nincs túllihegett sztárparádé, néhány ritka kivételtől eltekintve (a tünde Legolas talán túlságosan is feminin és nyálas, Aragorn és Boromir pedig mintha kissé halványabbak lennének a többieknél) minden színészre, karakterre jól illik a mese-ruha. (Sarumán, a gonoszhoz átállt mágus alakítója, a hatvanas években Drakula életrekeltőjeként elhíresült Christopher Lee az egyedüli a stáb tagjai között, aki még személyesen ismerhette Tolkient.)
Ami mégis legszembetűnőbb a filmben, az a káprázatos, ízléssel
megoldott látványtervezés. Hatalmas, szenzációsan fényképezett külső és belső terek, amelyek nem érnek véget bosszantóan a stúdiófal festett deszkájánál. Nagyvonalú megoldások a nagyvonalú fantáziához. Látszik, hogy nem spóroltak a filmen, ugyanakkor dicséri a készítők józanságát, hogy nem estek az agyoneffektezés csapdájába. A számítógép szinte észrevétlenül, diszkréten varázsol, tökéletesen összeolvadva a fizikai környezettel. A technika nem tolakszik, nem azért kerül elő, hogy ötlettelenséget leplezzen, egyszerűen csak kiszolgál. A történet feszességét, a film telítettségének érzését nagyban segíti, hogy szinte nincsenek üres, „lyukas” képek. A jelmez, a díszlet, a fényképezés, a vágás, a zene összhangjának hála állandó újra és újra elveszünk a képzeletben.
Végre egy színes, szélesvásznú mese, amelynek sikerül elkerülnie a giccs és a nevetségesség csapdáját. Ha úgy tetszik, komolyan veszi saját mesei feladatát, s nem enged sem az aktualizáló cool-fílingnek, sem a családi pénztárcát teljes spektrumban végigfosztani kívánó marketing-nyomásnak, a maszatoló boldogságterrornak. (Bár valószínűleg a forgalmazók „családi moziként” fogják propagálni, 10-12 éves kor alattiaknak nem biztos, hogy szerencsés választás. Amerikában mindenesetre 13 éven felülieknek besorolást kapott.)
Szerkezetében, megoldásaiban tulajdonképpen semmi különleges nincs A Gyűrűk Urában, hacsak azt nem vesszük annak, hogy végre sikerült nagyjából mindent jó arányérzékkel, megalkuvás nélkül a helyére tenni egy nagyközönségnek készült szórakoztató filmben. Mégis, ezt a gondos, munkás odafigyelést az elhülyülő, infantilizálódó, cinikus Hollywood-érában nyugodtan nevezhetjük akár forradalminak is. Talán újabb áttörés következhetne a műfaji filmek terén, ha mindez nem kivételként, hanem alapként lenne jelen!
A film sikere emellett talán abban is segíthet, hogy az unatkozó, transzcendentális éhhalállal fenyegetett Atlanti régió rájön: az egzotikusat, érdekeset nem csupán a merőben idegenben, a földrajzilag, kulturálisan távoliban találhatja meg (persze abban a legkönnyebb), megvan az saját kútmélyében is, ha vállalja a befelé utazás kézenfekvő, mégis kétségtelenül nehezebb feladatát.
