A halottlátó elégiája
Kritika Alejandro Gonzales Iñárritu Biutiful című filmjéről
Iñárritu – Andersonhoz hasonlóan – egy karakter, egy színész karakán alakítására építette fel drámáját, s Javier Bardemmel jól döntött, akinek pontos és kétségtelenül díjesővel honorálható (Cannes: legjobb színész díja) játéka simán elvinné a hátán az egész filmet. Ez nem jelenti azt, hogy a mellékszereplők alakítása elmarad Bardemétől, de a színész ikonja vezeti a figyelmet.
A Biutiful hatásmechanizmusai viszonylag letisztultak. A rendező házioperatőre, Rodrigo Prieto következetes kézi kamerázása és kontrasztos, realisztikus képei folytatják a rendező eddigi filmjeinek miliőjét úgy, hogy közben az nem fordul át egy művészieskedő formalizmusba. Még akkor sem, ha Iñárritu egyes részeknél túláradó szimbólumokkal egészíti ki szikár képeit a költőiség kedvéért. A földszagú drámát még a hangsáv is aláhúzza. A rendező úgy tűnik minden rezdülést hallattatni akart művében, szinte alig van csend a filmben. A cinema verités alkotásokhoz hasonlóan utószinkron nincs a filmben. Ebből kifolyólag, ha valakik megölelik egymást, akkor a letakart mikrofon sercegése, a szívverések is hallatszanak. Különös, hogy ezzel az eszközzel több költőiség szorult a jelenetekbe, mint néhány hasonló indíttatású jelkép prezentálásával.
Iñárritu dramaturgiája letisztult, a drámai szabályok hármas egységére épít, amelyet egy önmagába harapó prológus és epilógus keretez. Uxbal (Javier Bardem) feketemunkásokat hajt fel Barcelona külvárosában, kapcsolata van az utca alvilágával, barátja egy szenegáli árus. A titokban meleg kínai párnak közvetíti az illegális munkásokat, akik márkás ruhákat és táskákat hamisítanak, meglehetősen ügyetlenül. Uxbal hol segítőkész és megértő, hol a megkenhető közvetítő, aki egyedül neveli gyermekeit. Feleségétől, Marambrától (Marciel Álvarez) - akihez még mindig érzelmi szálak fűzik -, a nő visszaeső alkoholizmusa és frusztrációi miatt elvált. Egy nap azonban szörnyű fájdalomra ébred, amiről később orvosa megállapítja, áttételes prosztatarák; Uxbalnak néhány hónapja van hátra.
A kezdő, enigmatikus képsorok után rögtön a kórházban találja magát a film nézője, Uxbalt vizsgálják. A hármas egység innen bomlik ki, először a betegség felfedezésére, aztán a hibák helyrehozására tett kísérletre, majd a végső széthullásra koncentrál a történet. Iñárritu megtartja korábbi filmjeiben megszokott mellékszálait és igyekszik más sorsokkal is jellemezni Uxbal tragédiáját. A párhuzamos elbeszélés nemcsak metaforikusan segíti a nézőt az eligazodásban, ám kínosan megnyújtja a játékidőt, annak ellenére, hogy nem üresjáratok ezek a szálak.
A szereplők három csoportja össze- és kiágazik egymásból, Uxbal és családja adja a fősodort, amihez még a kínai munkaadók és a szengeáli család története is hozzáadódik. Ez utóbbi kettő a főszereplő számára szélsőséges életlehetőségeket kínál: mindegyikük hatalmas hibát követ el élete során, ám míg a kínaiak egymás elárulásával és gyilkossággal válaszolnak erre, addig a szenegáli család a legkilátástalanabb helyzetben is összetart. A mellékkarakterek története főleg az erények és bűnök alternatíváját nyújthatja a főszereplő számára. A metszéspontokat Uxbal családja adja. A visszaeső és felelőtlen Marambra képtelen gyerekeiket nevelni, ráadásul viszonya van az ex-férje testvérével. Ám Uxbal nemcsak a nőtől, de testvérétől is eltávolodott, akinek még halálos betegségéről se tud beszélni az érzelmek hiánya miatt. „Nem tudok a családommal lenni, mert nemsokára meghalok rákban”- mondja a főszereplő a szürreális hangulatú disco-jelenetben. A „nem tudok lenni” jelentése kettős, nemcsak a halált vetíti előre, de a szeretteivel való kapcsolat hiánya is benne van ebben a mondatban. Iñárritu hattyúdalának utolsó része nem a feloldozás, hanem pont ellenkezőleg, az eddig feltorlódott bűnök és hibák súlya felé kanyarodik. A kínaiak sorsából rájön, családi kapcsolatát kell helyrehoznia. Ezzel a tudattal kell a halálba átlépnie. Hiába is szeretné, de alig tud valakit megmenteni…
Iñárritu Uxbalja az élet és halál pengeéles vonalán egyensúlyoz. Halottlátó, aki szellemekkel beszélget, de maga is predesztinált halott, akinek meg kellene mentenie mániákusan depressziós feleségét és törődnie kellene családjával, valamint a rá bízott bevándorlókkal. A rendező filozofikus elmélkedései az élet és a halál átmenetéről kettősek. A realista hangulatot sokszor keresztény szimbólumok tarkítják; Gaudi Szent-család székesegyházának homlokzata és a galambok, a halak, keresztek, tiszta ruhák képei szépen beleillenek a filmbe, erősítik a túlvilágira érzékennyé váló ember képzeletét. Ám néhol a közhelyes párbeszédek elkeseríthetik a nézőt. Mert meglehetősen sablonosnak hat egy az élet határait feszegető drámában „Az életet ajándékba kaptuk, de vissza kell adni”, és „A halál nem a véget jelenti” mondatok beillesztése. Ráadásul ez egy olyan filmben fordul elő, ahol olyan eredeti ötletek is utalnak erre a „határmezsgyére”, mint a halottlátó képesség, vagy Uxbal találkozása bebalzsamozott apjának fiatal tetemével, újratemetése előtt. Ez azt bizonyítja, hogy Iñárritunak rossz döntése volt, hogy nem vette igénybe egykori profi házi-forgatókönyvírójának, Guillermo Arriagának szolgáltatásait.
A Biutiful szépsége komor, a kegyelem kereséséről szóló elégikus mozi. Iñárritunak látszólag az volt a célja, hogy az elmúlást megmutató, ezúttal magányos drámát forgasson. Ugyanis hiába van Uxbalnak segítője, egyedül kell megbirkóznia a halálos fenyegetéssel, hogy eközben továbbadjon valami többet életéből, hogy elnyerhesse a feloldozást. Ez a feloldozás Iñárritu tálalásában abból a szempontból nehézkessé vált, hogy a játékidőt nem kurtította meg a lineáris szál kedvéért sem. Ezért talán hosszadalmasnak tűnhet ez a haláltánc, ám hogy nem unalmas, azt főleg a film utolsó harmadának köszönheti.
A Biutiful-t is megkísértik a hasonló halál-drámák sallangos és unalomig ismert közhelyei. A mexikói rendezőnek azonban részben sikerül kibújnia ezek alól, mert képes csendes kíméletlenséggel megfosztani főszereplőjét attól, hogy el tudja rendezni életének hibáit. A kétségtelenül remek alakítások, a sokszor fárasztó, de a filmbe szervesen illeszkedő szimbólumok nem különleges, de egyedi, értékes drámává állnak össze a befejezésben, amely mindannyiunk számára élettanácsot ad: mindenre jobban oda kell figyelnünk.
