A hazugsággyáros

A hírek emberei

Bemutató: 2004. augusztus 12.

Huszonkét év múlva, 2003. májusában Jayson Blair „sztárriporter” több mint három tucat munkájáról bizonyosodott be, hogy bostoni otthonából leginkább ki sem mozdulva plagizált, lopott – egy másik műfajban kirándulva – mesélt, költött. A New York Times egén üstökösként föltűnő titán, négy éves működése során, mintegy ötven alkalommal igazította helyre magát, mindemellett gyakran jelent meg a szerkesztőségben illuminált, vagy másnapos állapotban. A lap főszerkesztője, Howell Raines, a San Antonio Express News által - melytől Blair egy Irakban eltűnt amerikai katonáról szóló írását csórta - kirobbantott botrányt követően lemondott. A médium 152 éves történetében először, ombudsman képviseli az olvasók érdekeit, Daniel Okrent személyében, 2005. májusáig,
Nemrégiben az ifjú Argo Riistan észt újságíróról hullott le a lepel; kiderült, sosem találkozott interjúalanyaival – Jean Baudrillard, Milos Forman, Ian McEwan, Milan Kundera, Richard Rorty, Tom Stoppard, etc. Riistant a Sirp című, tallini hetilap szerkesztője buktatta le, aki a huszonéves riporter Soros Györggyel készített beszélgetését követően hívta föl a milliárdos titkárságát, érdeklődvén, Riistan hogyan vette rá a találkozóra Soros urat. A Postimees és az Eesti Ekspress mentegetőzésbe fogott.

A hazugsággyáros anti-hőse, Stephen Glass 1998-ban huszonöt éves. A politikai és társadalomkritikai publicisztikájáról híres The New Republicnál igáslóként robotoló szaktársaknak viszi a kávét, rendeli az ebédet, szórakoztató történetekkel deríti őket jobb kedvre, dicséri a szerkesztőségi titkárnő nyakláncát, rúzsát  - és mindent megtesz, hogy elesettnek tűnjön. Úgy tudják, jogi egyetemen tanul, ezért hónapok óta csupán két órát alszik. Glass tehát az insomnia világcsúcstartója. Ha félálomban látogatást tesz harcostársnőjénél, majd’ mindig bekukkant az ajtón a titkárnő, hogy közölje, mit tesz Isten, épp’ az egyik neves magazintól (Harper’s, George, Rolling Stone) van hívása. Glass – aki valóban publikál ezekben a lapokban - eközben szórja ötleteit, ontja írásait, így a Monica Lewinski márkájú kotonról, vagy a fiatal republikánusok vad bulijáról. Glass a mókamester, mindenki kedvence, természetesnek tekinti, hogy szerkesztője – ha valami gond adódna – tartja a hátát. Michael Kelly az eltávolításáig meg is védte munkatársait, egy esetben Glasst is - bár úgy tűnik, gyanút fogott.

Kelly förtelmes elbocsátását követően Charles „Chuck” Lane veszi át a főszerkesztői posztot, 1997-’99-ig. (Michael Kelly majd iraki tudósítóként hal meg.) Lane korántsem örvend akkora népszerűségnek, mint elődje, ám Glassnak fut a szekere. Az egyik „story conference meeting”-en előadott, átütő sikert aratott sztorija, a tizenöt éves Ian Restil kompjuter-hackerről hamarosan napvilágot lát a lapban. A Forbes magazin on-line verziójának főszerkesztője előszedi Adam L. Peneberg sajtómunkást: mégis, miért hogy nem ő csapott le a történetre. A „Hack Heven”-ben Glass beszámol róla, a Jukt Micronics nevű cég megvásárolta magának a kópé Restilt, aki anyja és ügyvédje társaságában tárgyalt a cég vezetőivel, egyebek mellett követelve, hogy a honoráriumán túl fizessenek elő neki a Penthousra és a Playboyra. A találkozót követően a „Hackerek Szövetsége” vállára emelve éljenezte a képességéből üzletet kovácsoló rosszcsontot.

Peneberg ráment az egyik legnagyobb internetes keresőre, beütötte a Jukt Micronics nevet: nincs találat. Fölhívta Glasst, adja meg a cikkben szereplők elérhetőségeit. A Jukt Micronicsnál egyetlen telefonvonal, és egy szánalmasan összetákolt web-site működik. A hacker nyaral.

Glass patológiás hazudozó, ám Billy Ray ezzel nem tudott mit kezdeni

Billy Ray – Buzz Bizinger a Vanity Fair-ben megjelent írása alapján készült – filmjének hátulütője, hogy maga a jelenség jóval izgalmasabb, mint Glass karriertörténete. Egyfelől, százhárom percen keresztül nézni, mi folyik egy szerkesztőségben (beszélgetnek; kávét főznek; láss csodát: ülnek a PC-nél; telefonálnak; „brainstorming”-olnak) nem épp’ afrikai oroszlánvadászat – különösen egy szaktárs számára. Bár, jut eszembe: a TCM-en legalább tizedszer csodáltam meg, hogyan telefonál a Washington Post épületéből Robert Redford (Bob Woodward) és Dustin Hoffmann (Carl Bernstein) Az elnök emberei-ben.

Képtelen vagyok eldönteni, a Star Wars-ból a Földön landolt Hayden Christensen alakítása kitűnő-e, avagy csapnivaló. Christensen – Glassként – már első látásra undort váltott ki belőlem, amely hamarosan szimpla bosszankodásba csapott át: mit keres ennél a tekintélyes médiumnál ez a szerencsétlen, kérkedő nyomorult, akin gyermeki egyszerűséggel kellene keresztül látni? Ráadásul egyre különösebb, hogy a kortársaiból összeverbuvált újságíró-team lelkes amatőrök csipet csapatának tetszik, akik Glass-t géniuszként, a lányok-asszonyok esetében szex-istenként szolgálják és védik.

Glass íráskészsége nyilván vitathatatlan, de ez még nem emeli a zsenik közé. Ami a film – így annak nem létező dramaturgiája - szempontjából alapvető: intellektuális bűnözőként kifejezetten tehetségtelen, különösképp a már említett Jayson Blairhez képest, aki négy éven keresztül gyártotta az ál-számlákat, tartotta meg pozícióját. Ez akkor is teljesítmény, ha sokan gyanítják, a többek szemét csípő, fekete-amerikai Blair sokáig csakis azért maradhatott a New York Times-nál, mert így volt PC (politically correct.) Glass hamis jegyzetei, üzenetrögzítői, faxai, e-maljei, web-site-ja, telefonjai bőszítően pocsék produkciók. Ilyen olcsó trükköknek fölülni mérhetetlenül megalázó, különösképp, ha - mint „Chuck” Lane szerkesztő esetében - minden egyes alkalommal, „kulturáltan” rá is beszélnek, dőljünk be.

Stephen Glass korántsem volt nagyra-többre hivatott, briliáns zsurnaliszta. Stephen Glass patológiás hazudozó, ám Billy Ray ezzel nem tudott mit kezdeni, ezért forgatott le egy erősen középfajú tévéfilm színvonalára kalibrált munkát.   
Annak fényében, ami a világ médiatörténetében az elmúlt évtizedekben megesett, érdemes lett volna szembenézni azzal a ténnyel, hogy egyre több huszonéves kalandor csinált hülyét elsőrangú médiumok vezetőiből, miközben ezekből a szájhősökből teljes egészében hiányzott a szenvedély, a karakánság, és igen, horribile dictu az odaadás.

Mielőtt végképp olybá tűnne, mintha a Szent István intelmei Imre herceghez-t fogalmaznám újra, gondoljunk bele: Jayson Blair ki sem tette lábát a vackából, ott kreálta, leginkább a neten szörfözve, a washingtoni sorozatgyilkosról, vagy Jessica Lynch, a fogságból kiszabadított amerikai hadifogoly hazaérkezéséről szóló, többségében szentimentális riportjait. Argo Riistan sosem adta meg magának a lehetőséget, hogy találkozzon Kunderával. Glass sem látott semmit a világból – lévén nem nézett tovább a szemüvegkeretén.

Lemondani a kíváncsiságról, az emberi, igaz, vagy a Nagy Találkozásról a hírnévért, a több mint tisztes summáért - mi volna ennél szánalmasabb?
Az esztelen hírversenyben a józanságukat sutba vágó lapkiadók, szerkesztők, főszerkesztők megérdemlik, ha szerencselovagjaikkal együtt bukni kényszerülnek. Ám a semmibe vett Olvasók igazi vesztesek, lévén a gyanakvásnak is van határa. Egy médium számára mégis csak különös misszió saját, hűséges-paranoiás olvasótáborának kinevelése.

Nem szeretem a nosztalgiát; terméketlen és hazug. Mégis, nézni Redfordot, Hoffmant, ahogyan hadat üzennek Nixonnak: jó. Ezért most elképzelem, hogy egy légtérben ülök Redforddal. Temetői híreket írok, ő épp az Elnököt készül megbuktatni. Váratlanul két kávét hoz, egyiket leteszi az asztalomra. És én azt mondom magamban: most állítsuk meg az időt.