A Hídember - Eperjes elszabadul a képregény-reformkorban
A legnagyobb kérdés az volt, hogy a rendezőnek felkért Bereményi Géza képes lesz-e megőrizni művészi autonómiáját, vagy a hatalom által felkínált példátlan lehetőség fausti szerződéssé változik, amely éppen belső lényegétől, a hiteles művészi alkotáshoz elengedhetetlen tisztánlátástól fosztja meg a rendezőt?
A hatalmi reprezentáció örök dilemmája és csapdája ez: a könnyen alkalmazkodó, megrendelői kegyét kereső, kis tehetségű rendező hatástalanná teszi a reprezentációt, a belső függetlenség forrásából erőt merítő jelentős alkotó azonban nehezen vehető rá a közhelyes brosúra-gyártásra (Leonardo da Vinci és a Sforzák, II. Gyula pápa és Michelangelo, Eizenstein és Sztálin – megannyi feszültségektől terhelt „munkakapcsolat”).
Bereményi kísérletet tett rá, hogy olyan macska legyen, amelyik „kint is, bent is” képes egeret fogni. Vállalva a szakma ellenszenvét, nem törődve a külső körülményekkel elvállalta A Hídember rendezését. Az elkészült film alapján azonban azt kell megállapítanunk, hogy az esztétikai egyensúly finom, belső gyémánttengelye összeroppant a soktonnás külső/belső nyomás alatt, és a többéves munka végül egy kínlódó, pátosztól, romantikus dagálytól fuldokló, tekintély-frusztrált filmet eredményezett.
Az egyik legfőbb probléma a főszerepet alakító Eperjes Károly játéka. Ez a film ugyanis nem Széchenyi Istvánról, hanem Eperjes Károlyról, az egykori Szamócáról szól. Eperjes olyannyira azonosul a szereppel, hogy el is tünteti, magává hasonítja azt. Hetvenkedő katona, lánchídépítő és miniszter lesz. Az összetett történelmi figurából Jókai-hős válik, aki egyformán jól úszik, ugrik, ír, olvas, beszél, hódít, sakkozik, politizál. Ráadásul mindezt dübörögve és lehengerlően. Dübörögve dorbézol, udvarol, országfejleszt, omlik össze, támad fel. Ebben a buldózerségben azonban csupán a saját gesztusait kiélő és ünneplő színész, Szamóca-Széchenyi van jelen, aki rendezői kontroll nélkül uralkodik a filmen, túlspilázza és szétjátssza a szerepet, mint aki nem is jutalomjátékot, hanem egy egész játékboltot kapott. Kétségtelenül ő rendezi Bereményit és nem fordítva.
Az álomszerű, minden földi erényt magába olvasztó (és hibáiban is heroikus) Széchenyi mellett azután persze mindenki más csupán halvány töredékegzisztencia, férclény lehet. Kossuth például törtető, önző, opportunista karrierlovag, ritkás szőrzetű, felelőtlen népgyújtogató, nyápic és gőgös nyikhaj, akin Széchenyi karizmában, felelősségben, szónoklásban és szakállban is jócskán túltesz.
Ez az egyfősre redukált képregény-reformkor azután önmaga oltja ki a feszültséget, s a filmből alig marad több, mint egy fagylaltszínekkel feljavított reformkori mesedia. Bereményi érezhetően kedvetlenül vezényli le a házi feladatul kapott szimplicizált történelemleckét, engedi tombolni az (f)elszabadult Eperjest, és hagyja, hogy a színészek lemozogják a minden meglepetést nélkülöző jelenetsorokat. Az emberi kapcsolatok és a történelmi viszonyok ábrázolásánál nem megy mélyebbre annál, mint amennyi még éppen elégséges egy általános iskolai mozilátogatás alkalmával.
Mivel nem léphet le a forgatókönyv papírja alatt érezhetően megbúvó politikai szamárvezetőről, kis, rövid, semleges szekvenciákban igyekszik filmet csinálni magának. Itt mellékszereplők egy-egy gesztusáról, állatok, növények, gépek beállításáról van szó. A kötelező emelkedettségben ezért üdítő a láncszakadás technicista jelenete, a szabadságharc (amely csupán egy ötsoros inzert erejéig van jelen) leverése utáni megtorlás kezdetét jelző pár képkocka, ahol a polgári népszínműtől a rendező észrevétlenül visszafoglal néhány másodpercet, percet a Film, a mozgókép számára.
A Hídember jelenetei ezen kívül meglepően konvencionálisak, komponálatlanok, a képek nemhogy bevésődnének, de még felszínesen sem horzsolják fel az emlékezetet. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a kameramozgás és vágás reménytelenül korszerűtlen, statikus, fantáziátlan. Ezen a téren legalább 2-3 korszakkal marad le a modern történelmi filmek hatáskeltő eszközeitől, amelyek meghatározzák a nagyközönség elvárási szintjét (ezen nem segítenek az ugyanilyen elavult szellemben alkalmazott digitális trükkök sem). Szomorú, hogy mindenre meglett volna a lehetőség, hiszen (elvileg) volt pénz, paripa, fegyver. Ennek ellenére a film képi világának döntő része egymáshoz nagyon hasonló szobabelsőkből, zárt terekből épül fel, nem nyitott és progresszív (ami a reformkort idézhetné), mint inkább belterjes szűk és fojtogató. (Az igazság az, hogy sehol nem érződik annak a nagyságrendű pénzeszköznek a hatása, amit erre a filmre költöttek). A zene olyannyira feledhető, hogy pár órával a film után reménytelen lenne akár csak néhány taktust is felidézni belőle.
„Így kell-e lenni?” Hiszen láttuk ezt a hármast (Bereményi-Eperjes-Történelem) nagyszerű és felejthetetlen alkotásban is. Az Eldorádó imponáló magabiztossággal használta ki a történelmi anyagban, a színészi karizmában és a rendezői motiváltságban rejlő lehetőségeket. A tekintély hervasztó közelségének és a hatalom jóindulatának elviseléséhez úgy tűnik, borzasztó bivalyerőre van szükség. Itt ez most hiányzott, A Hídember kapituláció az egykori és a kortárs tekintély előtt, egyben az alkotói szabadság, a művészi intuíció bátorságának síremléke. Rossz film, nyugodjon békében.
