A mások élete
Megfigyelők és megfigyeltek
Bemutató: 2007. február 22.
Nosztalgia nélkül, de nem a boszorkányüldözés céljával: ahogy A bukás az emberi szörnynek, földre szállt sátánnak kikiáltott diktátor emberi oldalát, valódi arcát mutatta meg, a Sophie Scholl a nácizmus ellen tiltakozó névtelen hősöknek, a Napola pedig a nagy szavak, hamis eszmék által megvezetett kisembereknek adott arcot, úgy A mások élete is a Rendszer, az NDK titkosrendőrsége, a Stasi mögött álló ember(i)t és embereket akarja ábrázolni, nem pedig az arctalan, önműködő, misztifikáltan félelmetes gépezetet. Itt megfigyelők és megfigyeltek valódi, kézzelfogható kapcsolatba kerülnek, nemcsak távoli bábjátékosként irányítja az egyik a másik életét. Mindez már csak azért is magától értetődő, mert elnyomó és elnyomott kapcsolata a filmben kifejezetten ambivalens: a lehallgatónak védenie kell az általa lehallgatottat, különben rá vet rossz fényt, ha valami kiderül „pácienséről” – akkor bizony vele bukik ő is, amiért nem volt résen.
A Stasi mögött álló ember(i)t akarja ábrázolni |
Florian Henckel von Donnersmarck alkotásának cselekménye 1984-ben kezdődik és a kilencvenes évek elején ér véget – feltűnő, hogy erről az időszakról eddig főként csak nosztalgikus vagy szatirikus vígjátékok készültek (lásd Go Trabi Go; Good Bye, Lenin!). Itt azonban már a legelső jelenet leleplezi a korban uralkodó rend módszereit (a fizikai helyett inkább a cseppet sem kíméletesebb pszichikai ráhatás). A kilátástalanság nemcsak a cselekményben, hanem a képekben is megjelenik: A mások életében egyáltalán nincs napfény – legtöbbször esti vagy éjszakai jeleneteket láthatunk kopár, üres utcákon vagy bezárt szobákban, a napközben, például ebédidőben játszódó képsorok pedig szinte mindig belsőben, természetes világítás helyett neonfényben jelennek meg.
A cseppet sem kíméletesebb pszichikai ráhatás |
Utolsó jelenetével A mások élete azt is felveti, hogy az egykori megfigyelők (akiknek életét nemcsak 1984-ben, de négy év és hét hónap, majd két év, végül újabb két év után is megleshetjük) most is köztünk élnek – de talán olyanok is akadnak köztük, akik nemcsak hogy érző szívűek és emberiek, de nem is teljesen tisztességtelenek.
Kelet-Berlin, 1983 novembere, hat évvel a berlini fal leomlása előtt: az NDK és állambiztonsági szolgálata még elnyomja a (másként) gondolkodókat, és kíméletlen megfigyelő-besúgó rendszere mindenkit behálóz. Ennek a gépezetnek tökéletes fogaskereke Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), akit politikai nyomásra egy sikeres színpadi szerzőre, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, az ünnepelt színésznőre Christa-Maria Sielandra (Martina Gedeck) állítanak. A rendszerhez vakon hű Wiesler, a mások életét figyelve hamarosan ráébred saját élete kisszerűségére.