A megtalált idő
1922. A halálos ágyán fekvő Marcel Proust, fényképeit nézegetve, az életén mereng. A valós személyeket képzeletének szülötteivel elegyíti. Fokozatosan azonban a képzelet győz a valóság fölött. Életének legfőbb értelmét munkáinak valósága jelenti, amely most a szeme előtt elevenedik meg. Könyveinek szereplői – emlékeinek megtestesítői – úgy kelnek életre a világtól elzárt, Hamelin utcai bérház kicsi szobájának falán, mintha egy térhatású vetítésen lennénk. Gyerekkorának elveszett paradicsoma és életének boldog napjai váltakoznak a társasági és irodalmi élethez fűződő újabb emlékekkel. A háború drámája – a párizsi társadalmi élet egy szűk csoportjának szemszögéből elemezve – hatalmas és végtelen társadalmi komédiává alakul. A szétterülő alkonyatban egy háború utáni társadalom körvonalai sejlenek fel a horizonton.
Marcel Proust “Az eltûnt idõ nyomában” címû korszakalkotó regényfolyamát lezáró, önmagában is teljes egységet alkotó zárókötete, „A megtalált idõ” régóta kísértette a maga megfilmesíthetetlen sokrétûségével a filmalkotók javát. Most valaki megvalósította a lehetetlent. A chilei származású francia rendezõ, Raoul Ruiz, egyenértékû képi világot varázsolt a múlt századelõ figuráinak hömpölygõ forgatagából. Olyan nagyszerû színészek tûnnek fel hosszabb vagy rövidebb szerepekben, mint Catherine Deneuve, John Malkovich, Emmanuelle Béart, Vincent Perez vagy Pascal Greggory és – Proust szerepében – a rá megszólalásig hasonlító, remek olasz karakterszínész, Marcello Mazzarella.
