A múlt nélküli ember

Finnek fapofával

Bemutató: 2003. január 9.

Megfontolásra nem a nagy mestereknek kijáró tiszteletet ajánlanám: a kritikus halála a sznobéria.  Legyünk csak tiszteletlenek, körömszakadásig. Inkább a stilisztikára apellálok. Egy kicsit talán gondosabban kellene a vászonra figyelni. A filmnek, regénynek – közhely, de akkor meg hogyan lehetséges folyton elfelejteni? – pár tucatnyi alaphelyzete van, sztorival nem lehet újat mondani. „Style c’est l’homme.” A filmnél sem az számít, ki mit mond, hanem hogy miképpen mondja. Almodóvar filmje elmesélve, lecsupaszítva bődületes hülyeség, két kómába esett nőhöz két zakkant szerelmes pasi dumál, ennél kiagyaltabb sztori a világon nincs. És a film ehhez képest tűpontos lélekrajzokat ad, s rendesen belekavar a közhelyeinkbe. Ez a volna a giccs? Kaurismakinál egy újabb klinikai eset, egy amnéziás finn melodrámáját követhetjük végig, hogyan vergődik fel a semmiből, az öntudatlan páriasorsból, amibe három brutális rabló ütlegei juttatták, a normalitás világába, hogyan szerez szerelmet, barátokat Helsinki peremén, merthogy a szív fontosabb, mint az anyagiak, s az identitás nem kartotékadat, hanem lelkierő és szeretet.

Elmondva: megint csak közhelyek, ódon proli-romantika és heppiend (a derék becsületes emberek a végén még jól fel is lázadnak, és elkergetik a garázdákat, a nevét, személyazonosságát visszanyerő amnéziás pedig elégedetten elvonul szívszerelmével).

Végignézve: véresen mulatságos, védhetetlenül okos és gyengéd remekmű. Mert bizony az. A néző gyanútlanul besétál a moziba, és megpakolva jön ki onnan. (A giccs épp fordítva, leszedi rólad még azt a keveset is, amit magaddal vittél a sötétbe.)

Kaurismaki nem társadalomkritikai röpiratot tesz elénk, nem az osztályharcos, a szociológus, vagy épp az üdvhadsereg (a filmben is szereplő „Pelastusarmeija”) szemével nézi hőseit, jóllehet lesújtó véleménye van a finn csodáról; egy szomorú szatirikus, egy finn Buster Keaton mesél nekünk Helsinki érdes részének lakóiról. Csupa börleszk helyzet, csupa fapofával előadott dialógus, csupa különös lélek és sors. (Kaurismakinál nincs „kisember”: minden hőse fenségesen nevetséges.) Egy csődbement vállalat-tulajdonos, aki bankot rabol, hogy tisztességesen kárpótolhassa kényszerűségből elbocsátott munkásait. Egy felfuvalkodottan nagyhangú biztonsági őr, aki folyton lelepleződik, mert igazából csak ugat, de nem harap (akár csak kényeztetésre vágyó „félelmetes harci ebe”). Az Üdvhadsereg zenészei, akik – a névtelen ember biztatására – rock and roll bandává képezik át magukat, javítandó a karitatív zenélés hatásfokát. A filmtörténet egyik legcsavarosabb agyú ügyvédje (az amnéziás főhőst védi a gyanakvó rendőrséggel szemben), aki két perc alatt mattot ad a paragrafusokkal vagdalkozó rendőr-bürokratának. És hát persze maga a kórházi ágyról felpattanó élőhalott, „a múlt nélküli ember”, aki minden vegzálás ellenére nagyszerűen elvan személyi szám és tébé-kártya nélkül. Nem úgy, mint mi. Akiket fogva tart a múlt, a falánk rend, a közhelyek, a napi rutin, a mókuskerék.  Még hogy unalom? Kell-e „ a múlt nélküli embernél” hathatósabb szuperhős.