A napfényes vér íze

Kritika a Daybreakers - A vámpírok kora című filmről

Az Alkonyat című nyálas kvázi-vámpírsorozat térhódítása után – mely egyszerre homályosítja el és ássa alá a mozgóképi vámpírmitológia évszázados presztízsét – célszerű kezdetnek megnézni, hogy a „legfrissebb”, régóta várt vérszívós mozi készítőinek milyen magas léceket kellett megugraniuk, az elmúlt két évtized nívós újraértelmezései után.

Bloodsuckers reloaded

A nyolcvanas évek műfaji reneszánsza bizonyította, hogy még mindig van fantázia az éjszaka árnyai közt suhanó vérszívókban. Persze lefosztva a romantikus pihegés, adrenalin-fröccs vagy lázadó átértelmezés a kiindulási alap.

A 90-es években azért néhány rendező a konzervatív látványorgiát választotta. 1992-ben Coppola Drakula című szöveghű, gótikus „vámpíroperájával” egyszerre hajtott fejet Stoker, Lugosi, és a majdnem 100. születésnapját ünneplő filmművészet előtt, azután filmvászonra került az amerikai vámpírregény, az Interjú a vámpírral, Alan Parker barokkos rendezésében, amelyben New Orleans fülledt kúriáitól Párizs vámpírszínházáig marcangolta egymást Brad Pitt és Tom Cruise. Ugyanakkor ’93-ban Guillermo del Toro modern parazita-rémmeséje, a Cronos tett le újat az asztalra. A rovar- és óraszerkezet-rajongó rendező mozija az örök élet és az elmúlástól való félelem modern allegóriája. Egy évre rá Abel Ferrera lassan de biztosan szétcsúszó rendezői víziói közül kiemelkedett a The Addiction, depressziós filozófiai átiratként az AIDS és a vér fertőzésének drámáját állítva előtérbe.

’96-ban a holdarcú videotékás és a mexikói gerillafilmes, Tarantino és Rodriguez összeálltak, és új irányt mutattak a vámpírfilmnek. Az Alkonyattól pirkadatig road moviejából vérmocskos vámpírgyilkolást kanyarítottak, mely lelkesen fürdőzik a hollywoodi vérszívó mítoszokban. 1998-ban John Carpenter a Vámpírok western-macho mozijával Bigelow maszkulin munkásága felé biccentett egyet, míg A krokodilok bölcsessége inkább talán Polanski világát idézte meg. Ám a millennium közeledtével egyre magasabb lett a filmek fordulatszáma, így a vámpírokra is ráfért egy nagygenerál.

Jól  megértve a leckét, 1998-ban Stephen Norrington az elfeledett képregényhőst feltámasztó (!) Penge című mozijával indított techno-trilógiát, melyet Del Toro 2002-es Penge II-je járatta csúcsra – majd David S. Goyer 2004-es Penge: Szentháromság-gal járatta le... A trilógia már a kirobbanó akcióelemek köré feszítette a napfénykerülő vérivók világát, ugyanakkor kellő tisztelttel bánt a mitológiával.

Főhajtások és kísérletek

Születtek az ezredforduló óta olyan nagyobb költségvetésű, vérlázító fércművek, mint a BloodRayne, az Ultraviolet, A kárhozottak királynője, vagy épp a 2008 óta fertőző, nedves tiniálmokra rájátszó Alkonyat-széria és a Rémségek cirkusza - A vámpír inasa agyatlan adaptációi, de mégis a pozitív, kísérletező irányba billen a mérleg.

2000-ben Elias R. Merighe A vámpír árnyéka kosztümös „életrajzi” drámájával egyszerre tisztelgett Murnau klasszikusa, a Nosferatu előtt, s Willem Dafoe zseniális főszereplésével mérte egy mércével az alkotói megszállottságot a vér utáni olthatatlan vággyal. 2002-ben Guy Maddin lírai, Dracula: Pages from a Virgin's Diary című balett-némafilmje az expresszionista kezdetek előtt tisztelgett. 2003-ban az Underworld a Michael Bay és a Mátrix-filmek által legalizált non-stop akció őrületébe csepegtetett archaikus fantasy epizódokat a vámpírok és vérfarkasok évezredes csatájáról – és vérségi kötelékeiről. Az oroszok dobtak egy nagyot 2004-ben, az Éjszakai őrség vámpír-fantasyja meghódította a világot, amit csak megerősített a 2006-os Nappali őrség friss, popkultúrából és népmesékből egyaránt táplálkozó féktelen eposza.

Nem sokkal később a svédek első vámpírfilmje, a Frostbitten épp a Titanicon mutatkozhatott be idehaza. A nálunk nem bemutatott 30 Days of Night örök tél honába helyezett, klausztrofóbiás kisvárosi képregény-adaptációs vámpírhorrorja egyszerre féktelenül durva és mélységesen melankolikus. A közelmúlt egyik legzseniálisabb (vámpír)filmje, a szintén svéd Engedj be! (Let the Right One In) gyerekszereplőkkel, végtelenül fájdalmas, csendes romantikával mutatta be halandók és vámpírok hófödte szerelmét. Tavaly pedig született egy másik halk, szexuálisan túlfűtött horror-szerelmi dráma, Park Chan-wook Thirst (Szomj) című filmje, mely a zsűri díját nyerte el Cannes-ban.

Új idők új vérszomja

Combos elődök állnak tehát a Spierig fiúk mögött, így nem dőltek be az új divathullámnak. Vámpírjaik szerencsére köszönő viszonyban sincsenek az Alkonyat-franchise marketingszagú tinédzserjeivel, akik a High School Musical világfájdalmas, vérszegény verziójában szenvelegnek.

Az ausztrál testvérpár 2003-as, Undead című inváziós sci-fi beütésű, Peter Jackson Hullajó-ját megidéző zombikomédiája már kaparászta egy műfaj felszínét, második munkájuk sokkal ígéretesebb. Lehet, hogy a stúdióháttér, a költségvetés vagy a profi stáb az oka, de a tesók most okos felvetésből indító, szociális érzékenységtől sem mentes mozit kanyarítottak. Feszes, sőt helyenként elsőrangú pillanatokat felvonultató, pofátlan C-kategóriás horrort.  Míg első filmjükben alapvetően a kispénzű, vizsgafilmes és vérmocskos helyzetkomikum és kamera-virtuozitás volt hangsúlyos, most a Gattaca futurista világát idéző hibátlan környezetrajz, fanyar humor és hangulatteremtés, a sztárgárda, a feszes tempó az. Nem is rossz, szerencsére a vérmocsok maradt. Más kérdés, hogy a forgatókönyv itt-ott rejt kisebb-nagyobb hibákat.

Komor képet vázoltak fel: 2019-re egy denevér és egy globális járvány hatására az egész bolygó népessége vérszívóvá mutálódik, az 5 százalék „normális” ember menekültként, vagy agyhalott fejőstehénként végzi a vérbankban. Az új helyzet villámgyorsan adaptálódásra kényszeríti a civilizált társadalmat, mintájaként a „fenntartandó növekedésnek”. A megszokott életmódhoz UV-mentes világítás, földalatti útvonalak, videokamera vezérelte sötétített luxusautók szükségesek. A vámpírok ugye nem használnak tükröt, de egy kamera-LCD tévé kombóval már csodásan megy a borotválkozás!

Önkényes vérvevők

Igen ám, csak kifogyóban a piacot irányító Bromley Marks Corp. mamutvállalat élő készletei, az éhség nő, és a megváltást hordozó szintetikus művér sem akar összejönni. A zavargások közepette egyre több éhező vámpíron, a „lecsúszottakon” mutatkoznak az elvonási tünetek – lassan humán denevérekké mutálódnak át. (Nem fut a True Blood – Inni és élni hagyni tévészériája?)

Charles Bromley (Sam Neill), a Bromley Marks igazgatója és zsebdiktátora nem hajlandó beletörődni. Semmi érzelem, csak enni és profitot termelni kell. No meg kell a betevő vér a reggeli kávéba. Nemde? Kicsit olyan, hogy az emberiség bármilyen napszakban éljen is, időnek előtte kimeríti erőforrásait.

Itt lép be a történet főhőse, Edward Dalton (Ethan Hawke), a Bromley vezető hematológusa. Megszállott tudós, igazi humanista, sőt lelkiismerettel rendelkezik, így nem csoda, ha gyűlöli a céget, és kutatja a szintetikus vért. A vámpír és a lélek kettőse mindig problémák forrása – emlékezzünk csak Angel, a tv-vámpír hányattatásaira. Nem véletlen, hogy vívódó vérivónk Az interjú a vámpírral Louis-ához hasonlóan csupán disznóvért hörpöl. Logikus, hogy az moralizáló tudós az emberi ellenállással is kapcsolatba kerül.

Amikor megmenti az ember, Audrey (Claudia Karvan) életét, a mozgalom segítségért fordul hozzá. Vezetőjük, Elvis (Willem Dafoe), az ex-vámpír (!) olyan titok birtokában van, mely átütő fegyvert kínálhat a vámpírok elleni harcban – s egyben a fennálló hatalmi rend végét is jelentheti. Egy olyan rendét, melyben mindig lesznek olyanok, akik hajlandók súlyos összegeket fizetni az igazi „szaftért”. Frankie, Edward öccse (Michael Dorman) ellenben amolyan Afganisztánt megjárt forrófejű suttyó, aki büszkén feszít a vámpírhadsereg felfegyverzett rendfenntartói – élelemgyűjtői – közt, és foggal-körömmel óvná a status quo-t…

Ausztrál fiúk menni Hollywood

Edward kalandja mintha első felében az Alkonytájt, az Engedj be! és a Thrist elmélkedő stílusjegyeiből építkezne, hogy azután a Penge- és az Underworld-filmek féktelen erőszakorgiájába torkolljék. A sokat ígérő filozofikus felvezetésből a film második felére jó kis vérszomjas, tunkolós, üldözős, nyílpuskalóbálós moziba csap át a szociológia tabló. A sci-fi és akciófilmes kelléktár megannyi megszokott kliséjével felszerelve indul harcba, lezárásként pedig stílszerűen vérrel áztatja el a vérszívók világát. Sőt még arra is marad ereje, hogy kiskaput hagyjon egy esetleges újabb széria számára.

Sztárjaik profi rutinnal hozzák a figurát. Említésre méltó Neill machiavellista, csillogó szemű cégvezetője, valamelyest az egykori Ómen-filmek Damianjét idézi. Hawke megfáradt főhősének ugyanolyan jól áll a borosta és a vívódás, mint egykor a Gattaca űrhajósának, akcióhősi oldalát pedig már az elmúlt években megcsillogtatta. A legnagyobb élvezet azonban Dafoe barázdált arcát elnézni, a reszelő hangú zseni tökéletesen passzol az örök vámpír szerepébe, arról nem is beszélve, hogy istenien dünnyög Elvis számokat.  

Fontos megemlíteni, hogy a testvérek amolyan régimódi mozi mellett teszik le a voksukat: őrjöngően gyors vágás, rángató kameramozgások helyett a jól felépített ritmus, a tudatosan elegáns komponálás jellemzi a filmet – majd azután jöhet még több „szaft”. Idevág Coppola Drakulá-jának egyik mondata: A vér az élet. A probléma csak az, hogy míg az egyik fél inná, a másik inkább megtartaná. Magában. Pedig olyan jól mutat a vörösboros pohárban.

Daybreakers - Sam Neill