A remény bajnoka
Munkás ököl, vasököl
Bemutató: 2005. szeptember 8.
Legyen a szomszédunk?
Habár az épülő lakóparkokba költöző-vágyódó zuglói polgárok még nem döntöttek, hogy Kokó helyett Crowe legyen-e a szomszédjuk, az Apolló 13-at is jegyző Ron Howard rendező ismét az ausztrál exportcikkbe helyezte bizalmát. A John Nash, Nobel-díjas matematikus sajátosan értelmezett pokoljárását bemutató, többszörös Oscar-díjas Egy csodálatos elme után, Crowe sutba vágta a játékelméletet, fölvette a kesztyűt – habár olybá tűnik, még küzd a skizofréniával.
A direktor – és a nagyrészt az Egy csodálatos elme alkotóiból verbuvált stáb – James J. Braddock világbajnok öklöző karrierjét fölelevenítő „Hamupipőke”-története tisztes iparos munka, egy megrázó szereposztásbeli tévedéssel. (Az opus eredeti címe a magyaríthatatlan Cinderella Man.)
A szegények védőszentje
Hősünk, a New Jersey-ből származó amatőr bokszoló sportolói pályafutásának, egzisztenciájának összeomlása az 1929-es világgazdasági válság évére, Amerika aranykorának végére, esett. A „Bergeni Bulldog” eltörte veszélyes jobb kezét, vereséget szenvedett Tommy Loughran kisnehézsúlyú bajnoktól, a bokszszövetség bevonta az engedélyét, New York-i taxikba fektetett részvényeinek értéke elúszott.
A dokkmunkásnak álló, segélyen élő Braddock évekig cipelte a zsákot a helyi kikötőben, ötfős családjával az emberi lét mezsgyéjén vegetálva. Majd 1934-ben rámosolygott a szerencse; újra ringbe léphetett, hogy az esélytelenek magabiztosságával – és megerősödött bal kezével - fölvegye a harcot John Griffin ellen. Váratlan győzelmét követően már nem volt, aki megállítsa diadalútján. Sikerei csúcspontján, 1935. június 13-án, 35.000 néző szeme láttára, és több millió rádióhallgató füle hallatára, kiállta a próbát a ringben két ember haláláért is felelős Max Baer nehézsúlyú világbajnok ellen. A világelsőséget 1937-ig élvező „Cinderella Man” New Jersey – és a szegény sorsú, kisemmizett, koldusbotra jutó amerikai férfiak, nők, gyerekek – ikonja, az újrakezdés „záloga” lett.
No K.O.!
Ron Howard, a Nash-életrajz kiglancolásáért is felelős Akiva Goldsman forgatókönyvíró, s az ötletadó-társforgatókönyvíró Cliff Hollingsworth munkája korrekt, steril munka. Az 1976-os Rocky kultikus melódiájával ellentétben nem támad késztetésem, hogy dúdoljam-fütyüljem a hétszeres Oscar-jelölt komponista, Thomas Newmann filmzenéjét. Salvatore Totino operatőr felejthető képsorait sem fogom fölidézni magamban, pedig hajlamos vagyok ilyesmire, ha meglátom De Niro fotóját a Dühöngő bikából. Nem ébredt bennem kíváncsiság Braddock „igaz” története iránt sem.
Pápai Zsolt Filmvilágban publikált Scorsese-portréját olvasva megragadt bennem egy mondat: a Scorsese (és nem pedig az izgalmas-démoni Jake La Motta!) életének legtragikusabb szakaszát földolgozó mű elkészítése „élethalál kérdés volt”. Braddock küzdelmes sorsának celluloid-adaptációját nézve nem éreztem, hogy bárminek is tétje volna. Mindez összefüggésben állhat azzal a dramaturgia közhellyel, hogy a Hősnek – végül - el kell buknia. Radikálisabban: a Hőst nem szabad élni – vagy életben - hagyni. A katarzisért fizetni kell. Howard hősei kicsikét szenvednek, picit éheznek, kis időre elhagyják őket, elvétve civakodnak, néha-néha homályos a tekintetük, de nem ütik ki őket. A K.O. rendre elmarad.
Szünnap a rajzfilmszinkronban
A nagyszerű színészi képességeit leginkább A bennfentesben megcsillantó Crowe az utóbbi időben leginkább professzionális, de korántsem zseniális. Rendkívül magas nívón teljesít, tökéletesen hiteles. Produkcióját nézve elégedetten bólintunk, de másnap nem beszélünk róla. Ám ha megszólal, eláll a lélegzetem. Crowe szerepre gyúrt teste, hibátlan játéka még ebben a színtisztán az emberfeletti fizikai teljesítményről szóló munkában is elhalványul a hangjához képest. Az ausztrál dúvad védjegye: az orgánuma. Részint ezért fölkavaró a súlyos önazonosság-problémákkal küzdő, szétesett fizimiskájú Renée Zellweger a női főszerepben. A komikának kitűnő, ám - bánatomra - drámai színésznői ambíciókat dédelgető Zellweger Bridget Jones-ból, egy animációs film pocok-mókus mutációjából, és a Chicago Roxy Hartjából tákolta össze szerepét – sokkoló végeredménnyel. Első megnyilvánulása láttán a gonosz magyar aktorok jutottak eszembe, akiknek ilyen esetekben az alábbi kérdés hagyja el ajkukat: „Szünnap van a rajzfilmszinkronban?!?”
Ron Howard filmjében az epizódszerepek sematikusak, ám a színészek tisztesen megbirkóztak a közhelyszótárak fölmondásával. Paul Giamatti – az aranyszívű tréner, Joe Gould szerepében – nem kis bravúrt végrehajtva, karaktert is épített. Emellett említésre érdemes a Mike Hill-Dan Hanley vágó-duó teljesítménye.
A remény bajnokával Ron Howard patrióta amerikai büszkeségtáblája újabb arcképpel gazdagodott - az aktuálpolitikai történések fényében mostanság különösképp hamisnak tetsző, ám annál izmosabb nemzeti öntudat jegyében.
