A Semmi

Könnyű

Bemutató: 2004. július 29.

Az alacsony költségvetésű filmek, ha sikeresek, akkor többnyire az ötlet hatalma és a minimális helyszín/kelléktár fantáziadús kihasználásának összhangja okozza a magas nézőszámot.  Ha hatalmas az ötlet és lelkes a csapat, akkor elég néhány színész, egy, maximum két helyszín, kontrasztos, nyomasztó vagy nagyon speciális, de mindenképp mellbevágó háttér és már meg is van a siker. Nem csoda, hogy sokan kezdtek minimálfilmmel azok közül, akiket mostanában zseninek titulálunk. Például Lynch, Aronofsky vagy Vincenzo Natali.

Natali is egy minimálfilmmel kezdett - a Kocka bolygószerte megérdemelt sikert aratott. A rendezőnek valószínűleg nagyon bejött a "kis helyszín-kevés színész" metódus, ugyanis Semmi című filmjét szintén egy színhelyre redukálta. Pontosabban kettőre: egy lakásra, meg egy nagy fehér háttérre. Egy utópisztikus science-fiction történet kamarakomédiába ágyazva. Érdekesen hangzik. Az is.

David és Andrew két óriási lúzer a hatalmas Torontóban, nincs is náluk szerencsétlenebb. Egyszer, amikor nyakukon a rendőrség, bontják a házukat s egy kiscserkész hamisan megvádolja egyiküket, akkor el kezdik nagyon utálni a világot, és azt kívánják, bárcsak ne lenne semmi rajtuk kívül. Sikerül. A kezdeti megdöbbenés után  rövid ideig tart az aranyélet, ugyanis rájönnek hogy ilyen utálattal eltörölhetik rossz emlékeiket, komplexusaikat, és minden rendben is lehetne, de a világ ugye már nincs. S ahogy ilyen esetekben mindenkivel történne, kezdenek egymás idegeire menni - hogy az eltűntetéseknek mi a határa, azt fedje jótékony homály.

A film azzal a felirattal kezdődik, hogy igaz történet alapján készült darab. Aztán néhány mondaton keresztül győzködi az ominózus felirat a kedves nagyérdeműt, hogy de tényleg és higgyék már el, hogy tényleg megtörtént. Bizonyíték rá az, hogy a filmbeli szereplők nevei valóban megegyeznek a színészek keresztnevével. Tökéletesen üti meg az alaphangot az expozíció: animált főszereplők, semmi háttér, dinamikus kollázsok, humoros hangvétel. Amikor még nem tűntették el a körülöttük lévő világot a szereplők, formailag a gyors vágások, az alulvilágítás és az állandó kézikamera jelzi zaklatottságukat, azt, hogy valahogy nem találják meg magukat, és túl sok ez nekik. Nem beszélve a már-már szocio-filmet idéző lerobbant házrészükre.  Aztán eltűnik minden.

Itt sokkal inkább szükség van a formai és színészi bravúrra, hisz nincs helyszín csak egy vakítóan fehér háttér közepén a fent említett háznak nevezett épületroncs. A Kockában annyira erős volt az ötlet és helyszín különlegessége, hogy fel sem tűnt igazán, hogy a színészek nem elsőosztályúak. A Semmi szintén nem a színészek játékától lesz élvezhető. Amikor eltűnik minden a főszereplők körül, a rendező technikai bravúrokkal próbálja lekötni a néző figyelmét: minden elképzelhető módon felosztja a képernyőt, és minden elképzelhető módon úszkálnaki ki-be a kis képek a nagy képbe. Ötletes az is, ahogyan a két szereplő egymáshoz térben való viszonyát fényképezik a nagy semmi közepén. Egyikük ül egy fehérség közepén, a másik szalad mellette (valószínűleg egy futószalagon), a kamera áll, aztán fahrtolni kezd, és ez által látjuk a két fix pontot mozogni.

A rendező próbálja kihasználni az ötlet adta lehetőségeket, csak ebben az ötletben talán nincs kilencven perc. Pedig a filmben van két teljes videoklipnek megfelelő részlet: dinamikus, érdekes és feldob, nincs hiány humorban és trendi animációkban sem. De sajnos egy idő után idegesít a két idegesítő otaku idétlenkedése és olyan lesz az egész, mint amilyen a cím: semmilyen. S bár szerencsére a rejtett filozófia humorosra van véve,  az animációk és a képi világ akár meg is ragadhat az emlékezetben egy darabig, a Kocka dicsfénye és emlékezetessége azonban messze elkerüli Natali új filmjét. A hiba valószínűleg pont az, ami az erénye: túl vicceskedő, túl sok a játék a formákkal és ez nem elég karakteres. Túl könnyű.