A szem

Emlék-szem

Bemutató: 2004. június 17.

A szem másodhegedűs hősnőjének gyermekkori flash-back-énje nem azért takarja arcát, mert nem mer rápillantani a hongkongi box office adataira, nem is az általános ijedtségtől, hanem mert körülbelül annyira izgatja őt a már ezerszer látott horror-koreográfia legújabb permutációja, mint az öreg Egry Józsefet a Balaton látványa.

Vakon bízik pszichiáterében

Oxide és Danny Pang hongkongi filmes pályafutásuk kezdetén vágóként dolgoztak, többek között a Storm Riders című Macbeth-feldolgozásban, de hamar Thaiföldre költöztek, ahol elkészítették a Bangkok Dangerous fantázianevű szentimentális mészárfilmet, majd Peter Chan (Szerelmeslevél) hívásásra visszatértek Hong Kongba, hogy megrendezzék A szemet. Szemtelenség lett volna a dologból, ha nem teszik meg, így azonban már a második rész is elkészült, s A kockához hasonlóan a magyar forgalmazó talán kísérőfilmnek szánja az első epizódot, és könnyen meglehet, hogy végül a második rész A szem esetében is csak DVD-n jelenik majd meg. Az első ismeretében nem lenne rossz döntés.

A fiatal Mun (Angelia Lee) húszévi vakság után sikeres retina-átültetésen esik át, lassan kezdi visszanyerni látását, a használt áruk szavatosságának Murphy-törvénye azonban sajnos életbe lép, és hősnőnket látomások kezdik el gyötörni. A frappánsnak szánt félhomályos beállításokkal, a gyenge vágópontokat kiigazító fülsiketítő zajokkal és többnyire borzalmas színészi játékkal elmesélt történet lényege a retina eredeti tulajdonosának felkutatása és rettegett titkának megfejtése. A szálak Thaiföldre vezetnek, a Pangok elsőfilmes próbálkozásainak helyszínére, s – talán éppen a személyes vonatkozás miatt – ebben a kis utazásban rejlik a film legnagyobb erénye, az általunk jórészt ismeretlen Távol-Kelet lokálpatrióta vizsgálata: mintha magyar fiatalok Szlovákiába ugranának át retinaügyben. Mun a sikeres műtét ellenére is (vagy éppen annak köszönhetően) vakon bízik pszichiáterében, aki amolyan szerelmes tacskó típus, de sajnos nem mindig lehetünk biztosak abban, hogy éppen ő van színen, mert a történet többi férfi szereplőjével a hasonlóság Baradlay-fokát ütik meg (lásd: Várkonyi Zoltán: A kőszívű ember fiai, 1964). Hatodik érzék, Megszólít az éjszaka, Ghost: a földi porhüvelyt elhagyó, egyesek számára mégis látható lelkek párszor már felkerültek a filmtörténeti stáblistára, újbóli szerepeltetésük nem is lenne baj, ha a rendezők új hullajegyeket, vagy legalább egy meglepő sztorit lennének képesek felmutatni. Ők azonban maradnak a mindent felperzselő digitális effektbe futó ijesztgetésnél, a sablonos figuráknál, és mindenekelőtt a PoV (szubjektív) kameránál, akkor is, amikor a szerencsétlen szereplő még nem is lát.

„Döng a zene, rothad minden velem, túl sokszor történt velem ilyen,
Csak tudnám, hogy hol jár az eszem, tele van tököm-szemem.”