A szex és Lucía

Hús-vér virtuál

Bemutató: 2002. október 31.

Lynch Mulholland Drive-ja volt ilyen, utálják is érte sokan. Normál alapjáraton ugyanis egyik film sem működik igazán. A szex és Lucía ugyan olvasható úgy is, mint kissé kusza szerelmi melodráma, amelyben Lorenzo, a madridi író, és Lucía a pincérlány viharos szerelme a gyors felívelés után lassú hanyatlással  mélypontra ér, majd tragédiába torkollik, hogy aztán váratlan fordulattal – a kómába esett férfi felépülésével -- megint a boldogság révébe érjen, de ez a történet aligha haladná meg a Romana regények színvonalát, ráadásul fölöttébb sok elvarratlan történetszál maradna utána. Példának okáért, hogyan kerülhet Lorenzo készülő regényébe az, ami majd csak az író balesete után fog megtörténni szerelmével, Lucíával, Formentera szigetén. A válasz egyszerű, mondjuk úgy, hogy szinte minden, talán az egész film, idézőjelek közé szorított regény csupán, vagyis színtiszta fikció, még Lucía is csak a képzelet szülötte, egyes-egyedül a regényt író Lorenzo valóságos. 

De az is lehet, hogy Lucía hús-vér nő, míg a hat évvel ezelőtti formenterai szeretkezés egy ismeretlen valenciai nővel (ő Elena) az írói képzelet műve, de hogy Belén a pornósztár lánya, aki anyja hardpornóira gerjed, csupán csak egy szegény machó vágyfantáziája, az tiszta sor.

Mire idáig jutunk a szálazgatásban, a leggyanútlanabb nézőben sem maradhat kétely afelől, hogy az ártatlan erotikus melodráma időközben ádáz entellektüel rejtvényfejtéssé bonyolódott, hogy A szex és Lucía önmagára reflektáló metafilm, amitől a kevésbé fárasztó passzióra vágyó néző sikítva menekülne, ha ott nem tartaná a nézőtéren a szerelmi történet kiagyalt konstrukción is átütő erotikus sugárzása, újra és újra felparázsló varázslatos dallama. Köszönhetően mindenek előtt a három női főszerepet játszó színésznőnek. Paz Vega (Lucia), Najwa Nimri (Elena), és a bébiszitter Belént játszó Elena Anaya három szépségideál, három variáció a testi-lelki szenvedélyre, s már ezért megéri maradni, mert ilyesfajta finoman kimunkált nőalakokkal nem szoktak elkényeztetni minket a mai moziban. Lorenzo hozzájuk képest elég halovány, de hát neki az a dolga, hogy keverje – legalább képzeletben -- a szálakat. Ami, hogy felmentsük a filmet az üres bölcsészkari szofisztika vádja alól, azért nem funkció híján való. Ha nem tudjuk is összerakni az egész filmet (nem is kell, egy labirintus épp attól lesz útvesztő, hogy tele van zsákutcákkal), a zűrzavarnak, valóság és képzelet folytonos  egymásba olvadásának dramaturgiai, sőt jellemfestő szerepe van. Lorenzo mindent bedarál – jelek szerint meglehetősen ambiciózus, de nem igazán jelentős – regényébe. Ha szól valami komolyabbról és véresebbről A szex és Lucía, hát erotikába és rejtvényfejtésbe csomagoltan arról a réges-régi veszedelemről, hogyan falja föl a fékezhetetlen képzelet (ami az emberi bírvágynak csak másik neve) a valóságot, hogyan szalasztjuk el életünk nagy szerelmeit a „teljesség”, a személyes „szabadság” illúziójába bódultan. Az eXistenZ és a Mátrix, ez a két remek film, éppen ennyiben kevesebb; Medem tudja, amit talán a Cronenberg és a két Wachowski nem, hogy a tökéletes labirintusok iránti végtelen szenvedély, a virtuális valóságok mámora nem a számítógéppel kezdődött. Az ember volt előbb, csak utána a pixelek.