A vándorló palota

Álomlábon

Bemutató: 2005. december 15.

Valahol a pusztában, a tökéletes semmi, a háborítatlan magány „csodaországában” hatalmas madárkarmokon rója mindennapos útját egy végtelen nagy palota. A palota maga a szabadság szimbóluma, hiszen egyszerre több helyen is jelen van, még sincs sehol. Ki hinné, hogy még ez a kacsalábon forgó, azaz száguldó monstrum se nyújt teljes biztonságot a világok harca ellen. Mert hiába varázsló a gazdája, ha a világégést éppen a varázslók vetélkedése idézi elő. És aki csak megfordul a béke eme bizonytalan honában, bizony egytől-egyig átkozott. Mégis, mivel meséről van szó, azaz nem feledkezhetünk meg a klasszikus meseszerkesztés elveiről, a happy end elkerülhetetlen. Hiszen mindig van egy tisztaszívű ártatlan, aki szenvedésével és a szeretet erejével megválthatja a világot.

Túl az emberi szférákon tombol tovább a Jó és a Rossz ádáz küzdelme

Hayao Miyazaki Oscarral és Arany Medvével jutalmazott zseniális Chihiro-ja után az egész világ kíváncsian várta a „folytatást”. És valóban: Chihiro visszatért! Miyazaki mester pedig hozza a formáját. Tovább építgeti saját mágiából, fantáziadús instabilitásból („finom remegések az erőm” - Ady) és álomterek horizontális ütközéséből megalkotott világát. Vagyis, aki Miyazakit vár Miyazakit kap, originál egészestés csomagolásban. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy az anime-király vonalakkal és színekkel játszadozó bűvészmutatványain túl nem hoz sok újat. Nem új mesét ír, nem a már elmondottakat fűzi tovább, csupán új környezetbe helyezi kissé elmaszkírozott hőseit. Visszatérnek a szellemek és démonok, ezeknek is legbájosabbika, Calcifer, a furfangos, de jólelkű tűz-démon kap főszerepet. Visszatér Yubaba, a nem egyértelműen gonosz boszorkány is, mint a Hangafüves puszta boszorkánya, Chihiro elátkozott, repülő sárkányként röpködő szerelme, Haku pedig Howl varázsló némileg skizoid képében kísért. Maga Chihiro mint vénségre kárhoztatott szerelmes kalaposlány veszi magára újra a küldetést. A tágra zárt szemekkel világra csodálkozó figurák sorát gyarapítja továbbá egy varázslótanonc, egy kutya, meg egy lelkes madárijesztő.

A vándorló palota dimenzióiban új értelmet kaphat akár Óz története is, a mese azonban se nem a nagy varázslóhistóriák, se nem a Chihiro egyenes folytatása. Miyazaki filmje minden áthallás ellenére irodalmi alapokon nyugszik, egészen pontosan Dianne Wynne Jones 1985-ös Varázslatos élet című regényének adaptációja. Így lehet, hogy az olyannyira ismerős figurák örök történetei nagyon is európai városok európai miliőjében találnak otthonra, hősei a múlt század elejéhez öltöznek, Zeppelinnel divatoznak és gőzgéppel hajtják az életet. Maga a háború azonban egyetemes jelleget ölt. Itt már nem egyszerűen az első világégésről van szó, vagy a Miyazakit megihlető iraki konfliktusról, hanem valamiféle totális, az Idő bilincseit lerázó, általánosan fenyegető veszélyről. Mintha a háború sohasem érne véget, csak megszakadna olykor-olykor. S amíg a látható világokban viszonylagos béke honol, túl az emberi szférákon tombol tovább a Jó és a Rossz ádáz küzdelme. Ugyanakkor a japán mester képzeletében nincs valódi választóvonal Jó és Rossz között. A jó sohasem jó teljesen. Mindig van egy apró kis folt a lelkén, a múltjában, ami gyarlóvá teszi. A gonosz pedig sohasem gonosz igazán. Mert mindig akad néhány enyhítő körülmény, egy ok a szánakozásra, egy reménysugár a változásra. Ez már a Kelet filozófiája. Jin és Jang elválaszthatatlan és szétszakíthatatlan egysége Kelet és Nyugat közös meséjében.