A vonzás szabályai

Campus psycho

Bemutató: 2003. július 10.

A vonzás szabályait a Ponyvaregény születésénél forgatókönyvíróként bábáskodó Roger Avary jegyzi, íróként és rendezőként is. A film az amerikai őrület belsőségekbe mártott tollú krónikásának, Bret Easton Ellis-nek a művén alapul. Ellis eddig nem volt szerencsés a filmesekkel, az Amerikai psycho moziváltozata harmatgyenge, pedig az általa művelt próza vászonra termett. Avary avatott kezekkel nyúl a történethez – plasztikus egyszerűséggel mutatja be a camdeni elitegyetem diákjainak delíriumban csordogáló hétköznapjait, a filmi fogalmazás remek, még ha nem is annyira erős, mint az irodalmi előkép.

A világ tehet neki egy szívességet Sean Bateman (James Van Der Beek)

A történet felütése barátságosan bonyolult: három jelen idejű cselekményszál, három flashback és három szereplő, alig több mint öt percben. Sean Bateman (a Bateman-ek közül az ifjabbik, nem a trancsírozós - az Pat az Amerikai psychóból -, hanem a kokszos) összeverve esik be a buliba és zavarja le nihilista belső monológját a világról, ami tehet neki egy szívességet. Lauren Hynde, a törékeny kékharisnya épp a szüzességét veszti el egy HMCS által. Az élményt a hölgy elég távolságtartóan kommentálja a nézőknek, mint ahogy azt is, amikor az ifjú titán az aktus csúcspontján lehányja őt. Harmadik fókuszpontunk Paul, gyönyörű homoszexuális fiú egyenest a görög aranykorból, legalábbis a külseje alapján. Vonzódik mindenkihez, akit ő abszolút hidegen hagy - érzelmi katasztrófaturista az önparáztatók népes táborából.

A három főhős konfliktusaira épül a sztori, helyes kis szociológiai danse macabre – ha ilyen az USA felső tízezer utánpótlása, milyen lehet a plebs? Minden üres, tombol a nihil és az érdektelenség. Az érzelmi háló már több izgalmat tartogat: a helyi erők a klasszikus monogám párkapcsolat helyett a „mindenki mindenkivel” elvét vallják; nem beszélve a karakterek konformnak aligha nevezhető közösségi viszonyrendszeréről. A szituációk általában szórakoztatóak és néhol megrendítőek, de a kezdeti lendület a film egyharmadánál megtörik. Az összetett és mélységet sejtető narrációról kiderül, hogy pusztán ravaszul megszerkesztett mérnöki munka, amiből zavaróan kikandikálnak a rosszul elhelyezett patentek. Idővel az „add meg a császárnak, ami a császáré” elve érvényesül, megjelennek a különböző tinifilmekből ismert sablonok és megoldások, a formai lelemények pedig egy idő után önismétlővé válnak.

Ennek ellenére a film korrekt dolgozat, nézhető, és néhány epizódja miatt kihagyhatatlan. Ilyen például az a rész, amiből megtudjuk, milyen hatást is tesz a 2000 éves európai kultúra egy amerikai diákra, a film egyik titkos hősére. Négy perc alatt több száz snittet látunk, és egy kellemes hangon elrappelt értelmező szöveget hallunk: hősünk mikor hol tépett be, mit látott (foltokat) és utána milyen nőket dugott meg – Európa rulez! Hasonlóan kellemes rész Faye Dunaway jutalomjátéka: a színésznő a legális pszichedelikumokkal (arrafelé kedélyjavítónak hívják őket) felturbózott ötvenes hölgyek klimaxos életérzését karikírozza abszurddá, lejátszva a vászonról a néhány generációval fiatalabb, és a szerepük szerint éppen kokaintól szétütött fiatalokat. Akikkel tele van ez a film.