Adásunkat megszakítjuk

Telibe a médiát

Bemutató: 2005. április 14.

Az Adásunkat megszakítjuk egy új Johnnie To film, és mint ilyen, tökéletesen besorolhatatlan. Történetét tekintve krimi. Egy csapat anyaországbeli (Hongkongban vagyunk, tehát: kínai) gengszter - barázdált arcélű keménycsávók mind - tűzharcba keveredik a hongkongi rendőrséggel. Menekülésük során egy sűrűn lakott lakóblokkban rejtőznek el, a rendőrök persze résen vannak – kivonul a különleges osztag, a teljes rendőri állomány, bónusznak a hongkongi média egésze, és kezdődik a rakenroll. A bűnügyi filmek történetbonyolítási technikáját – és a hollywoodi akciódramaturgiát – használó rendező következetesen adózik a zsánerelvárásoknak: az akciójelenetek szépen koreografáltak, az üldözések és a tűzharcok pedig a heroic bloodshed tradíció és a jellegzetesen To-i képlíra egyvelegéből állnak össze szórakoztatóan bravúros szekvenciákká.

A klasszikus akció-krimik fekete-fehér világától azonban mind a sztori, mind a karakterek jellemábrázolása távol áll: a bűnözők (akik mellé becsatlakozik egy éppen rossz helyen, rossz időben tartózkodó bérgyilkos páros is) emberközeli gesztusaikkal, humorukkal és eleganciájukkal legalább olyan szimpatikusak, mint az elhivatottan utánuk kajtató öntörvényű rendőrnyomozó (a gyönyörű arcélű médiamanipulátor rendőrhölgyről nem is beszélve). A filmet tekinthetjük pörgős, különös felhangokkal dúsított akció-kriminek, amelynek nyilvánvaló célja, hogy a nézők érzékein játssza le a maga műfaji játszmáit: akcióhullám és szentimentál-cseppek, finom érzékű történetvezetés, és az „év legmeghatóbb gengszterhalála”. Perfekt.

Az Adásunkat megszakítjuk műfaját tekintve médiaszatíra. A krimi-szálhoz szorosan tapadó médiakritikus (vagy inkább: röhögjük telibe a médiát!) vonal az, ami a filmet tematikusan is kiemeli a szabvány krimik közül. A film eleji tűzharcnak véletlenül szemtanúja egy fotóriporter, aki megörökíti, ahogy a rend egyik derék őre az önfeláldozás helyett az életéért könyörög – rossz fényt vet ez a rendőrségre, az éthoszra, logikus hát, hogy válaszul a rendőrség is médiaoffenzívába kezd. A médiaoffenzíva fókuszába véletlenül a gengszterek kifüstölése kerül a sűrűn lakott lakótömbből – a honi tévéhíradókból is ismerős stílusban sorjáznak a rendőrök munkáját (akció közben) megörökítő, gondosan megvágott és átretusált diadaljelentések az akcióról. A „tedd tönkre, ami tönkretesz” jegyében munkálkodó gengszterek azonban bájosan a visszájára fordítják a folyamatot – tudnivaló, hogy telefonnal sem nagy kunszt mozgóképet rögzíteni és a webkamera is a gerillaharc fegyvere lehet az arra érdemesek kezében. A mainstream médiával szemben a gengszter-szabadságharc eszköze az internet (amelyet szerencsére még sehol nem sikerült cenzúrázni, és ne is sikerüljön, súgja a film és a józan ész). Az akció adok-kapok mellé felzárkózik, a „hogyan szívassuk meg egymást kétmillió néző előtt” vonal is, ami egy krimiben furcsa szál lenne - Johnnie To-nál mélységi kultúrkritika.

A nézők érzékein játssza le a maga műfaji játszmáit.

Az Adásunkat megszakítjuk formailag szerzői zsánerfilm. Néhol egészen zseniális – ilyen rögtön a letaglózó erejű, több perces, vágás nélküli nyitósnitt (ami távolról a Werckmeister harmóniák modorosságában is csodálatos nyitó-jelenetére emlékeztet, persze csak a kamera elégikus tánca miatt, itt is, ott is). A kipattanó tűzharcot egy lágyan keringő-daruzó-fahrtoló kamera rögzíti, teljesen szembemenve az akár Hollywoodtól, akár a heroic bloodshed-től megszokott akció-rögzítési toposzokkal: miközben a gengszterek és a rendőrök  szórják egymásra az ólomgolyókat, a kamera le-lemaradva fordul az eseményekre, és így történhet meg, hogy míg egy klasszikusan felsnittelt hasonló akciójelenetben a parázs pisztolypárbajt látnánk, addig itt egy horpadt kuka tölti be a látóteret, és a dolby surround valamely elrejtett hangsávján halljuk csak a lepattanó golyók koccanását. Modor, bűvészkedés, artisztikum – de működik. Csakúgy, mint a társmédiumok képformátumaival való játék (tévé, web, telo), és a már szinte közhelyszámba menő műfajkeverés. Adást ilyen elegánsan filmvásznon még aligha szakítottak meg.

A hongkongi filmművészettel elfogultak vagyunk, mert zseniális alkotók - szakmányban - zseniális dolgokat tesznek le az asztalra. Johnnie To legújabb filmjével azt bizonyítja be a magyar nézőknek, hogy íme, lehet szórakoztató, mély és bravúros mozit csinálni a mindennapok átmediatizált valóságáról úgy, hogy közben a filmművészet, a filmpiac, sőt, még néző is megkapja a magáét.
A hongkongi film uralkodik. Továbbra is.