Aglaja: Gyermeki konoksággal

Kritika Deák Kriszta filmjéről

 Az utóbbi években Konstanza kikötőjét szinte többször láthattuk magyar filmben, mint a Lánchidat, vagy a magyar főváros egyéb nevezetességeit (az Adás (r: Vranik Roland) és a Bibliotheque Pascal (r: Hajdu Szabolcs) több jelenete forgott a román iparvárosban), Hajdu Szabolcs Fehér tenyere pedig a cirkuszromantikát elevenítette fel – Deák Krisztina Aglajája pedig a cirkuszt és Konstanzát is külön nyomatékkal szerepelteti filmjében. De a film egyáltalán nem tucatfilm, szelíd maximalizmusával, gyermeki konokságával tovább jut a különböző kompromisszumoknak és megalkuvásoknak, kényszereknek köszönhetően torzóban, vázlatban maradt magyar mozgóképes átlagnál.

Deák kiindulópontja a tragikusan korán, 40 évesen meghalt, román-magyar vegyesházasságból származó Aglaja Veteranyi irónő által írt könyv (a műfaját nehéz meghatározni, önéletrajzi elemekből építkező fikciószerűség): A gyermek a forró puliszkába esett. Ennek a töredékes, mondatról mondatra építkező, gyermeki(en meghökkentő) világlátása olyan erősen nyelvhez kötött, hogy borzasztó nehéz volt elképzelni, hogy is lehet ebből sikeres interpretációt készíteni. 

De Deák Krisztinának sikerült. Kitalálta a helyes filmnyelvet: a közeli beállításokat, a vágás ritmusát és a szürreális kameraállásokat - ezeken keresztül megyünk végig a cirkuszi családba születő kislány Aglaja-Sophia Loren nemcsak első évein, hanem az előtti, méhen belüli időszakán is, a Ceausescu-féle Romániából történő szökésen, az újrakezdésen egészen az Aglaja nevelőintézetbe kerüléséig. Itt a film addig páratlan koncentráltsága, átgondoltsága kissé visszaesik, a képi világ szimplább lesz, majd a film utolsó harmadára megint felfelé ívelő szakaszban erősödik, gazdagodik.

Átgondolta Deák a szereposztást is, Jávor Babett, a gyerek Aglaja megformálója éppúgy túlzás nélkül zseniális a szerepében, mint az anyját, Sabinét alakító Ónodi Eszter, akit nemcsak színészi (és fizikai) teljesítménye miatt jó nézni, de mintha sosem lett volna még szebb kamera előtt. 

Érzésem szerint túl tömény lett a film, a családi drámák, emberi csalódások, a két egzaltált, önző szülő által gerjesztett események más dramaturgiai íven mozgatják a filmet, mint a rendező identitáskereső alapgondolata. A néző úgy érezheti, hogy a filmnek (többször) nem ott lesz vége, ahol logikus lenne, a zárlat pedig szinte zavarba ejtően eleresztetett, nyitott. Pár jelenetet meg lehetett volna spórolni, de érezhetően a rendezőjük szívéhez nőttek, és ez ebben a filmben nem zavaró.

Deák nem igyekezett követni a trendeket, így biztos sokaknak túl érzelgősnek tűnik majd a Kieslowski-Zbigniew Preisner filmzenéje, több színész is a tőle megszokott karaktereket hozza, de ez inkább csak megerősíti, mint elbizonytalanítja a hitelesség és megalkuvásmentesség kérdését.

Mert íze van a filmnek, a cirkusz elcsépelt szimbolikája megtelik erővel, anyaggal, hitelességgel, Sabine száma, a hajon lógás a megterhelt haj felerősödő zajával ugyanúgy működik szimbólumként, mint érzéki élményként, és az is ritka, hogy a néző egy film alatt tanuljon újra látni és hallani. Mert az a hallatlanul koncentrált, és mégsem erőlködő figyelem, ahogy a világot megismeri a gyerek, ahogy felerősödik minden nesz (még azok is, amelyek nem léteznek a felnőttek szerint), ahogy az erős fantáziavilág elrendezi a világ keménységét és kegyetlenségét, mindez a maga erejével és jelentőségével arcon ragadja a kellően kalandvágyó nézőt, és kinyitja az érzékeit, mindenféle puskaporos CGI és 3D nélkül.