Alfie

A csábítás trükkjei

Bemutató: 2005. január 13.

Mannhattan, napjainkban. Emlékezhetünk rá, Jude Law már A tehetséges Mr. Ripley-ben is habzsolta az életet Ripley napbarnított, ámde könnyelmű áldozataként. Most felturbózva ugyanezt produkálja, mindösszesen annyi különbséggel, hogy több női szívet tör össze és története sem Patricia Highsmith idegtépő-zsenijét, hanem Bill Naughton színmű-forgatókönyvírói munkáját dicséri. Law tehát New York utcáin száguldozik limuzinsofőrként, rendesen csurran-cseppen is neki, de ő csak „carpe diem!” módra él és él. Nyilvánvaló tehát, hogy hiába a kamerának szóló őszinteség, az mégsem leplezetlen - hazugságtörténetről van szó. Hősünk leginkább önmagának hazudik, ami veszélyesebb annál is, hogy sorra próbálja ki és dobja el újabb és még újabb hölgyek „társaságát” (Susan Sarandon és Marisa Tomei egy-egy karakteres mellékszerepben tűnnek fel). A sánta kutyát azonban már tízszer utolérik addig, mire filmünk végére Alfie-nak is leesik, hogy volt abban valami, amit a férfimosdóbeli korosodó idegen hátrahagyott neki okulásul: „Találd meg a társad és élj úgy, mintha az utolsó napodat élnéd.”. Életére azonban a film négyötödében mindössze a mondás második tagmondata érvényes.

Lehetne stílusteremtő, de nem lesz az Jude Law és Marisa Tomei

Hogy mennyire őszinte metamorfózis-történet ez? Az első változat rendezője, Lewis Gilbert a maga módján szellemesen mutatta meg – lásd a női tükörfilmet, a Shirley Valentine-t – az önreflektív hős válságtörténeteit. Charles Shyer Alfie-ja szoknyától szoknyáig tartó ámokfutása során leginkább csak kikacsint a nézőre egy-egy jól sikerült bók után, hogy azért lássuk, nem gondolja ő komolyan, csak éppen óriási spieler. Hogy divatot teremt-e az Alfie, az éppen ennek az attitűdnek a fogadtatásán múlik: fogékonyak vagyunk-e egy antihősre, aki még csak nem is maga az ördög (legfeljebb gonosz kobold), azonosulni tudunk-e egy felszínes, ám irigylésre méltóan stílusos és öntörvényű fickóval. Mert van valami szimpatikus is Jude Law figurájában, ami lehetővé teheti mindezt (feministább hajlamú nézők számára ez a hajszálnyi szimpátia minden bizonnyal nem lesz elegendő mentség).

Hamar rá kell jönnünk azonban, hogy a kezdeti könnyed eleganciával sodró elbeszélésből a végére nem lesz más, mint egy mindvégig kitartóan könnyed eleganciával sodró elbeszélés. Ami vajmi kevés, hiszen dramaturgiai-érzelmi súlypontok nélkül a film súlytalan semmiséggé válik. Ráadásul műfajilag is következetlen – a romantikus komédia és a dráma stílusjegyeit vegyíti úgy, hogy a hangulati minőségek aránytalanul, jelzés nélkül, meghatározatlanul folynak egymásba.

Az Alfie lehetne stílusteremtő, mindene megvan hozzá, de nem lesz az. Ha merész is akart lenni látványvilágával, provokatív cselekményével, vakmerő a narráció játékosságával, nem mert elég merész lenni, nem bánik eléggé kirívó szabadsággal a filmnyelvi eszközökkel. Ha jó közönségfilm akart volna lenni, érzelmileg telítetlen, túlságosan csapongó és felszínes maradt. Alfie drámája nem eléggé megélt (bár dicséretes, hogy a film végén, mikor egy új út esélye adódik, nem csap át giccsbe a zárlat), és érzelmeit sem játssza ki eléggé a film ahhoz, hogy a romantikus vígjáték műfaji követelményeit teljesítse. Ott lebeg valahol a kettő között, a semmiben.