Ámen

Por és lelkiismeret

Bemutató: 2002. szeptember 23.

A 2. világháború idején játszódó film, mely Hochhuth 1964-ben nagy vihart kavart drámáját, A helytartót viszi vászonra, egy jóérzésű német tisztről szól, aki azt a megbízást kapja, hogy addigi feladata, a víztisztítás és fertőtlenítés helyett ezután zsidó deportáltak elgázosítását szervezze meg. A tiszt ezután kettős játékba kezd, elvállalja a feladatot, de minden erejével igyekszik szabotálni a koncentrációs tábor működését, és bizonyítékokat csempész ki, hogy felhívja a világ (elsősorban Amerika és a Vatikán) figyelmét a zsidó lakosság tervszerű kiirtására. Úgy véli, ha a pápa felemelné a szavát, a nácik visszakoznának, és leállítanák a halálgyárakat. Hiába azonban minden erőfeszítése, amiben egy fiatal olasz pap is segíti, a vatikáni fogoly, a pápa hallgat.

A mozi ott hibádzik, hogy megbízható rutinnal a’70-es, ’80-as évek hasonló témájú filmjeinek hangütését, tempóját és esztétikáját idézi minden ízében, ideértve a kissé füstös, poros hatású képeket, a széles, színpadi gesztusokat, a szabatosan unalmas, magyarázó vágást. A film eszmeiségében és technikájában egy olyan kor borzalomképét idézi, amely magyarázni, megfejteni, ábrázolni kívánta a kifejezhetetlent, amely logikával és szorgalmas adatgyűjtéssel körberajzolhatónak vélte az emberben lakó rosszat és gonoszságot. A film tablószerűen mutatja be az egyes típusokat a cselédektől a bíborosokig. Minden figurának van mentsége, indoka és félnivalója azzal kapcsolatban, amit éppen tesz vagy nem tesz, a rendező pedig kézen fogva végigvezet minket ezen a tárlaton, mindent megmutat és megmagyaráz.

Furcsa módon éppen ez a kétely nélküli magabiztosság az, ami mára korszerűtlenné teszi az ebben a stílusban, két lépés távolból, józan rutinnal forgatott filmeket. Az elmúlt egy-két évtized esztétikai tapasztalata a zárt és lekerekített formákat fűrészes szélű cetlikké szaggatta. Szétcsavarozta a világot, és megmutatta, hogy miként a tudósok által mindeddig hiába keresett, az univerzum tömegének nagy részét adó „fekete anyag” a világegyetemet, úgy tölti ki az irracionalitás az emberi létezés színtereit. A szabálytalan, a befoghatatlan zűrzavar nyomait követve vették le (újból) a ’90-es évek filmesei a kamerát a megszabott pályákon mozgó sínekről és tengelyekről, ezért zoomoltak bele gyűrött és koszos makrókba, hagytak vergődni félamatőröket az objektív előtt, vágták szét a mozgásokat és dialógusokat. Az „ünneplős”, rendezett és színpadi szenvedés helyett így találták meg a töredékekben szétvibráló, nem is látható, mint inkább tapintható, fogfájásszerűen lüktető kaotikus szenvedést. Olyasmit, amiről Pilinszky így ír a Ravensbrücki passióban:

„mint vetített kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.”

Mindezek után hiteltelennek érzi az ember, ha azt látja, hogy egy film újra „álorcát veszen”, és mintha mi sem történt volna, akkurátusan beállítja modelljeit egy politikai táblaképhez.

Az Ámen botránytöltete is besülni látszik. Régóta vádolják a katolikus egyházat, és magát a Vatikánt cinkos hallgatással a holokauszttal kapcsolatban, mi több, a film aktív nácibújtatással is meggyanúsítja a Vatikáni adminisztrációt. Azonban a film ezzel is minimum húsz évet késett, egyszerűen kifutott alóla az a generáció és szellemi környezet, amiben egy ilyen vád még vihart vagy heves vitát tudott volna kelteni. A problematika, miként ahogy maga film, nem forró, eleven, a botránytüske nem tud mibe beleakadni. Közbeszéd helyett valószínűleg inkább szakértők vitáiban csapódnak le a film által felvetett kérdések, esztétikuma pedig inkább egy remake benyomását kelti.

Az Ámen tehát nem rossz, csupán új filmnek régi.