Atomcsapda

A vörös tengeralattjáró

Bemutató: 2003. március 5.

1961-ben a hidegháború legzordabb éveiben a szovjet hadvezetés, hogy le ne maradjon a katonai versenyfutásban az USA mögött, sietve és a kapkodásból fakadó kockázatokat vállalva állította hadrendbe a K-19 jelű első atom-tengeralattjáróját. A hajó az Északi-sark jégköpenye alatt teljesített szolgálatot, amikor a meghibásodott reaktor nukleáris koporsóvá változtatta a K-19-et, és csak a legénység találékonyságának és hősiességének volt köszönhető, hogy a katasztrófában nem pusztult el a teljes hajózó személyzet. Ráadásul mindez az amerikaiak orra előtt történt: a bajba jutott, sodródó tengeralattjárónak a körzetben tartózkodó amerikai romboló felajánlotta segítségét.

Az amerikaiak persze csinálhattak volna házi alapanyagból is filmet, hiszen alig két évvel az orosz K-19 katasztrófája után 1963-ban egy amerikai atom-tengeralattjáró süllyedt el 129 fős legénységével együtt, 1968-ban pedig szintén egy amerikai tengeralattjáró, a Scorpio járt szerencsétlenül az Azori-szigeteknél. Természetesen az oroszok sem maradtak le a katasztrófák terén: a K-19-es esete után a K-8 jelű fémszivarjuk szenvedett balesetet 1970-ben a Vizcayai-öbölben, 1986 és ’89 során pedig két további hajójuk veszett oda.

Csakhogy a többivel szemben a K-19 és a Kurszk esete médiaeseménynek is számított, ami a filmes feldolgozás szempontjából külön bónuszpont. Emellett a világpolitika megváltozásával a „vérivó oroszok” sztereotípiája is átalakult, s az USÁ-ban a Gonosz Birodalma helyett egzotikus peremvidéket kezdtek látni Oroszországban. Ennek jele volt például a K-19 közvetlen elődjének tekinthető, 1990-es Vadászat a Vörös Októberre.

A tengeralattjárós film mindig kamaradarab, azonos feltételekkel (nagy víz, kis doboz), zsebkendőnyi helyen, kevés szereplővel kell filmről filmre valami újat mutatni. Ebből a szempontból a K-19 mérsékelt siker. Klausztrofóbiában, kalandban és kamarahorrorban több film is mélyebbre merül (legsikeresebben talán az 1981-es német Das Boot).

Az Atomcsapda esetében inkább az a tanulságos, hogy a megtörtént eseményeket Hollywood miként hasonítja saját történetsémáihoz. A heroikus és patetikus elemeket a jenki mainstream a valóság olyan részeként tekinti, mint mondjuk a gravitációt. Persze miért is gondolnák újra a kidolgozott és jól bevált sémákat, pontosabban azt, hogy napjainkban mitől válik hitelessé a valóságközeliség illúziójának megteremtése. Túl nagy az ipar, túl erős a szorítás és a piaci tét, 10-20 éves közhelyek görgetését látjuk. A dokumentatív jellegű műfajokban új elemekkel, radikális megközelítéssel mostanában inkább a kicsik próbálkoznak, mint például az írek a Véres vasárnap (Bloody Sunday) esetében.

Az igazán vicces azonban a kultúrmodul, ahogyan az amerikai Móricka elképzeli az oroszokat, és általában a keletet. Itt a korhangulatért és nemzetkarakterológiáért a vodka, a guggolós tánc, a cirill betűk és néhány elnagyolt politikai közhely a felelős. Annak a bizarr, nonszensz és irracionális világnak a lényegi elemeit, amelyek a szovjet időszak politikáját és hétköznapjait jellemezték, a jenkiknek továbbra sem sikerült elkapniuk, az oroszok továbbra is kiköpött amerikaiak. A filmesek megmaradnak a hazai szabványoknál, a sziklatekintetű, rendíthetetlen, elegáns parancsnoknál, az önfeláldozó, naiv, de jópofa közlegényeknél, a szigorú, célratörő tábornokoknál.

Az Atomcsapda megbízható termék, betartja az amerikai filmipari szabványt, nem nyújt se többet, se kevesebbet.