Az arany markában (Heist)

A twist néha görcsbe ránt

Bemutató: 2002. november 14.

Tökéletes bűntény van... ... csak tökéletes emberek nincsnenek (Gene Hackman)

Joe Moore (Gene Hackman) zsírosprofi, old skool nehézfiú a rablószakmában, legutóbbi melójában azonban megbicsaklik a szenvtelen tudás – kénytelen felfedni arcát, hogy ne folyjon vér a pénzintézetben. A lágyuló szív a meszesedés jele, így az Agy a banda bánatára jobbnak látja visszavonulni, s a déli vizeknek irányt venni három iksszel ifjabb nejével (Rebecca Pidgeon). Az acapulcói napsütést csak egy dagadtra tömött pénzeszsákon lehet igazán élvezni – ennek útjában azonban egy dagadtra tömött pénzeszsák, Bergman (Danny DeVito) áll. Az orgazda nem akarja elveszteni legjobb emberét, s megzsarolja: csak akkor adja ki részét az utolsó balhéból, ha Moore csapata élén végrehajtja a Nagy Tervet: egy svájci aranyszállítmány leszipkázását a reptérről. A tökéletes bűntény s az arany szaga persze Moore-t is csalogatja, még inkább Bergman unokaöccsét, a snájdig bajszú falusi vagány Jimmy Silket (Sam Rockwell), akit az orgazda biztosítékaként kell végigvinni a balhén s bevezetni a bűnözés mesterfogásaiba. Tökéletes bűntény valóban van, csak tökéletes emberek nincsenek, akiknek önzése bepörgeti az átverések spirálját…

Ha potenciális szkriptorként bele akarsz tanulni a sztorit új megvilágításba helyező csavarok míves felépítésének rejtelmeibe, azaz ha tudni akarod, hogyan vezesd orránál fogva a néződ – nyugodtan végy leckét egy ünnepelt Broadway-drámaírótól. David Mamet rendezői debütálása, az esetleg tévében elcsíphető Játékok háza (House of Games) vagy - a forgalmazók vétkes tévedéséből kifolyólag hazai forgalmazásba nem került - The Spanish Prisoner szülője és testvére egy olyan kicentizetten a tökéletes végső fordulatra épülő alapmozinak, mint a Közönséges bűnözők. Hátsó szándékok, matematikusan rideg számítás párosulnak kicsinyes egzisztenciajavító célokkal Mamet karaktereiben. A szájukban pedig ott vannak a mocskosszáj Tarantino-nevelő költészetének legütősebb sorai. Mindezek az elemek ott sorakoznak az új moziban is, de szögezzük le: a Heistot a fent említett Mamet-művekkel szemben csak úgy fogod szeretni, ha nem állsz túl nagy várakozással elé.

Hátsó szándékok, rideg számítás Hackman és Danny DeVito

Nosztalgikus fekete-fehér Warner logóval kezd a mozi – Mamet bevallottan egy film noirt szeretett volna készíteni, amit azért aláfest egy kis rézfúvosokkal melegített muzsikával, a hetvenes évek cinikus krimijeinek szellemében. Mamet egyszerű alapszituációból indul, az érzelemmentes figurákat könnyen érthető, tiszta motivációkkal szereli fel – ne kerteljünk, sablonelemekből építkezik, aminek megvan az előnye, hogy könnyen átláthatóan megadja az alapot az elegánsan szikárra csupaszított sztori mestercsavarainak. A mozi azonban pont ezekbe a túlhajszolt írói ügyeskedésekbe bicsaklik bele itt-ott. Ellentétben a film vontatottan tovagördülő első felével, az utolsó harminc percben olyan hiteltelenül összesűrűsödnek a fordulatok, hogy hatásuk visszájára fordul, s egymást oltják ki. Sőt, Mamet a végére a mondvacsinált, mesterkélt, l’art pour l’art twist csapdáját sem tudja kikerülni.

David Mamet ezúttal egy tisztességes mestermunkával összerakott, élvezetes zsánerképet alkotott, de semmiképpen sem egy zsenialitásával letaglózó festményt. Ha ezt elfogadod, jó filmet kapsz cserébe.