Az élet egy csoda

Szerb Rómeó, muszlim Júlia

Bemutató: 2005. május 17.

Szerelmes szuicid szamár

Megint működésbe lép az a már szinte közhelyszámba menő nagy igazság, hogy van a kelet-európaiaknak egyfajta legyőzhetetlen életkedve. Háború ide, kommunizmus, diktatúra, maffia oda, a sírásba mindig vegyül egy csöppnyi nevetés, a mosoly mélyén pedig ott bujkál az évszázados megpróbáltatások sora. Kusturica filmjében mindehhez külön ízként adódik a hegyi emberek kizökkenthetetlen nyugalma és derűje. Nemcsak a „kusturicás” karakterek, mint a szamarának könyörgő koporsókészítő, a kezdetben hajtányon, majd fehér lovon száguldozó küldönc, az egymás fejére helyezett sörösüvegre Tell Vilmosként lövöldöző fiatalok, a falánk tanácselnök és kikapós felesége vagy a helyi alvilág kokainos sínpályán végigsuhanó képviselői (Pitt bull, terierr!) játszanak. Ismét külön szerep jutott az állatoknak. Komoly alakítások születtek a teljesen gátlástalan macska, az állandóan „képben lévő” kutya, a társaságra vágyó ló, az orgiázó medvék, avagy a szerelem metaforájaként megjelenő szuicid szamár szerepkörében. Természetesen játszik a „színpad” is. Az idilli hegyi tájba látszólag hanyag összevisszasággal belehelyezett tárgyak művészi káosza már önmagában is mesél.

A bosnyák mester jó szokásához híven maga jegyzi a sztorit és a Macskajajj dallamaiért felelős Dejan Sparavaloval karöltve, a No Smoking Orchestra előadásában hallható zenét is. A nemzeti sajátosságokat képviselő „beszélő arcokon” túl, Kusturica megint telitalálatos szereplőlistát állított össze. A főszereplő személyét nem bízta a véletlenre, a 11 éves kora óta pályán lévő Slavko Stimac már a Do you remember Dolly Bell? (1991) és az Underground (1995) jeleneteiben bizonyította rátermettségét, míg a feleségét alakító Vesna Trivalic esetében merő véletlen, hogy nem találkozott eddig a rendezővel, hiszen Szerbia egyik legkedveltebb színésznőjének számít. Feltehetően közkedveltség vár arra a két ifjú színészre is, akik talán épp Kusturicához köthetik majd tényleges karrierjük kezdetét. A focistát játszó Vuk Kostic 7 évesen „csapott a húrok közé”, míg a „muszlim Júlia” szerepében látható Natasa Solak másodszor látható vásznon.

„Hegyek völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak…”

A sírásba mindig vegyül egy csöppnyi nevetés

Kusturica legfrissebbje 1992-be repít. Amíg Luka, a Belgrádból érkező lelkes mérnök a turisztikai szempontból létfontosságú vasutat építi Boszniában, addig felesége, Jadrarnka, az allergiában és némi depresszióban szenvedő operaénekesnő, és fia, a focistának készülő Milos a hegyi idillből haza vágyik, a lehetőségeket ígérő nagyvárosba. A vidéki derűben, hóbortos helyiekkel átélt mindennapok hirtelen változnak a háború hétköznapjaivá. Amíg Jadranka lelép a negédes magyar zenésszel, Milos fogságba esik, s Luka egyetlen esélye, hogy fogolycsere útján szerezze vissza egyszülöttjét. A „cserealap” nem más, mint az ifjú, rajongó természetű muszlim ápolónő, Sabaha….

Az élet például azért csoda, mert a szerb-horváth testvérölő háború kellős közepén a hirtelen főszerepbe lépő épülő vasútvonal mentén egymásba szerethet egy szerb Rómeó és egy muszlim Júlia. És ez a történet elemeli a filmet a háború szörnyűségeitől, ahogy maga a lehetetlenszámba menő esemény is elemeli az inkább muszájból, mint meggyőződésből egymás ellen harcolókat a hadiállapottól. S a frontvonal két oldalán küzdők egy pillanatra ismét felismerik egymásban az egykori szomszédot, druszát, egyszóval az embert. Maga a háború egyébként, mint teljesen fel- és megfoghatatlan fogalom, is csak annyiban befolyásolja a szinte érintetlen hétköznapokat, hogy földművesből katona lesz, a pályaépítő mérnök eztán a hadseregnek jelent, a focistákra nagyobb szükség van a laktanyában, a sakkozást pedig ágyúzás nehezíti. Ugyanakkor a helyi hatalmi és erőviszonyok mindettől függetlenül, kizárólag a gazdasági szükségszerűség diktálta iramban változnak, azaz uralkodnak és diktálnak, ahogy máskor is. A csempészek világa virágzik, aki keresztbetesz, meghal. Bizonyítva, hogy igazi kozmopolita, Kusturica kis fricskával illeti a nagy amerikai tömegkommunikációt, a sport nemzetközi üzletágát, és ha már itt jár, a széltoló cimbalmos képében nem túl hízelgő módon megemlékezik a magyarokról is.