Az élet nélkülem

Halálos kívánságok

Bemutató: 2004. augusztus 26.

A huszonhárom éves Ann, rendszeres rosszulléteit, ájulásait, és a hasi ultrahangvizsgálatot követően, ott találja magát egy kórházi folyosón. Dr. Thompson - hogy ne kelljen a szemébe néznie - a mellette álló széken foglal helyet, majd érzékenyen, ugyanakkor a reménykeltés gondolatát is elvetve közli: két hónapja van hátra. Cukorkával kínálja, aztán beismeri, félelemből nem ült vele szembe.

Ann – idő hiányában – tizenhét éves kora óta nem gondolkodott. Hamarosan bemegy egy kávézóba, s miután megrendelte a legédesebb süteményt, az ananászos túrótortát, leír füzetébe tíz dolgot, amelyet halála előtt meg kell tennie. Az utolsó kívánságlistán ott áll: feleséget kell találnia alkalmi munkákból élő férjének, Donnak, az egyetlen férfinak, akit „ismer”, akitől tizenhét évesen megszülte első lányát. Minden egyes nap éreztetnie kell Pannyvel és Patsyvel, mennyire szereti őket, ezt ki is kell mondania. Tizennyolc éves korukig kazettára kell rögzítenie a születésnapi köszöntőket. Meg kell látogatnia tíz évre elítélt apját a börtönben. Donon kívül meg kell ismernie egy másik férfi szerelmét. Jó volna még új haj és műköröm.

Ann ezt követően látszólag ugyanúgy csinál mindent, mint addig, kivéve, hogy családja és barátai számára mindennapossá válik, „vérszegénysége” miatt kissé fáradékonyabb. Bemegy takarítani az iskolába; végighallgatja, hogyan hízik napról napra a kényszerevő Laurie; esténként kocsival szállítja haza életkedvét rég’ elvesztett édesanyját; otthonában, a lakókocsiban rendszeresen mesét mond a lányoknak, és örömmel hallgatja, hogy Don egy kifli alakú úszómedence építésén dolgozik. Majd egy nap szóba elegyedik a non-stop mosodában az Argentínát és Chilét is megjárt földmérővel, Lee-vel. Benéz a „szépségszalonba”, és megtudja, a fonáson kívül nem sok mindenhez értő fodrászlány miért rajong Milli Vanilliért.

Olyan listát írt , melynek minden egyes pontja önmagától teljesül

Isabel Coixet nagyjátékfilmje (forgatókönyv: Nancy Kincaid) kivált azt nem mutatja meg, amit a halálról szóló, többségükben melodrámába fulladt produkciók a legfontosabbnak hisznek: a kínlódó haldokló fájdalmas búcsúját az elvesző múlttól, jelentől, különösen a jövőtől, és – ha csak nem hiszünk az inkarnációban - örökre szóló elválását szeretteitől. Ezek a munkák az életet siratják. Coixet az életre esküszik. Miközben „kisrealistaként” távol áll tőle mindenféle-fajta ezoterikus gondolat, mélyen spirituális - amennyiben a feltétlen, önmagáért való szeretetet annak tekintjük. A spanyol alkotó csupán rögzíti Ann fizikai fájdalmát. Ennél ugyanis alapvetőbb eltökélt, lázas, ugyanakkor a pánikot teljes egészében nélkülöző cselekvéssorozata, melynek egyetlen állomásán sem pazarol energiát a számára másodpercekre kimért idővel történő versenyfutásra. Úgy tűnik, mintha Ann olyan listát írt volna, amelynek minden egyes pontja majdhogynem önmagától teljesül.

Mindenhol jelen van, érzi a lehetőséget, és minden napot úgy él meg, mintha az volna az utolsó. Már-már meseszerűnek tetszik, hogy majd’ kizárólag azokat tünteti ki szeretetével, akik arra „érdemesek”: Donon túl - akivel annak idején egy Nirvana-koncerten találkoztak - az üres, bútorozatlan lakásban élő, egy érzelmi csalódáson magát érezhetően nehezen túl tevő Lee-t; a tartózkodó Dr. Thompsont; a fiatal, szomszéd házban lakó nőt, akit szintúgy Ann-nek hívnak. Ann-t kizárólag az érdekli, hogy mielőtt meghal, rend legyen körülötte. Valójában tehát mások életéről gondoskodik. Üzenete: ne rettegjetek a változástól.

Coixet filmjének legnagyobb erénye – túl az elsőrangú dramaturgiájú forgatókönyvön – a szelíd, kifinomult humor, és a pompás színészi munka. Dán (illetve a Wilbur öngyilkos akar lenni esetében: dán-skót) produkcióban láttam mostanság ilyen nívón „működő” aktorokat. Sarah Polley (Ann), Scott Speedman (Don), Deborah Harry (Ann anyja), Julian Richings (Dr. Thompson), Amanda Plummer (Laurie), Maria de Medeiros (fodrászlány), favoritom, Mark Ruffalo (Lee) színészi eszköztelensége, hitelessége bámulatos. Életismeretük irigylésre méltó.

Coixet megrendítő, gyöngéd munkája érzelmi hullámvasút: csodás könnyedséggel-bátorsággal játszik rendkívüli amplitúdókkal, a szentimentalizmus csapdáját messze elkerülve.

Van egy fontos dal a Dés-Bereményi szerzőpárostól. Básti énekli Cserhalmival, „illegális” viszonyuk tökéletes távlattalanságát föloldandó: „Mi mástól érné meg hazudnod és félned, ha még harminc percben sincs egy pillanat.” Coixet filmje az „idő” előtt véget érő élet nagy pillanatairól szól. Pillanatokról, melyeket nem keresünk, melyekről léhán-nagyképűen lemondunk, hőzöngve: miénk az élet.