Az ellentét próbája

A London River kritikája

2005 júliusában London mennybe ment (elnyerték a 2012-es olimpia rendezési jogát), majd alig 24 óra elteltével a pokolból is kivette a részét: 7-én reggel terroristák felrobbantottak több metrószerelvényt és egy buszt. A merényletben 52-en haltak meg, és több százan kerültek kórházba. A 7/7 lett a britek 9/11-e, és ahogy az amerikai filmesek is évek múltán kezdték feldolgozni a maguk eszközeivel a történteket, úgy a londoni tragédia is csak jóval később került filmvászonra. Néhány dokumentumfilm, és egy kevéssé sikerült nagyjátékfilm, a Shoot on Sight (mely egy arab származású rendőr nézőpontjából láttatja az eseményeket) után egy algériai származású francia rendező, Rachid Bouchareb nyúlt a témához. A London River azonban több, mint a terrortámadás áldozatairól szóló szívbemarkoló dráma: Bouchareb filmje a tragédia árnyékában megszülető barátságról, és a rasszizmus automatizmusait is elmosó sorsközösség tapasztalatáról mesél. Így hát ne dőljünk hátra, inkább figyeljünk jól – mert mi is ott vagyunk a megszólítottak között.

A film főhőse, Mrs. Sommers (Brenda Blethyn) Londontól távol – a La Manche csatorna egyik kis szigetén – éli mindennapjait, ahová csak a tévéképernyőn keresztül szűrődik be a terrortámadás zaja. Londonban él azonban a lánya, ezért a hírek hallatán rögtön telefon után nyúl, hogy megtudja, nem esett-e baja. Miután napokon keresztül hiába várja a megnyugtató hívást, Mrs. Sommers maga megy a fővárosba, hogy megkeresse lányát.

London igencsak távol áll a képeslapok turistacsalogató látképétől, bevándorlók, különböző etnikai kisebbségek alkotják a békés többséget. A Csatorna-szigetek falusi miliőjéhez szokott asszony számára teljesen ismeretlen a nagyváros multikulturalizmusa, gyanakodva figyel minden arab kinézetű embert, legyen az bármily segítőkész. A film egyik legnagyszerűbb leleménye az asszony burkolt rasszizmusának árnyalt és összetett ábrázolása: a szimpatikus, istenfélő asszony egyetlen pillanatra sem veszíti el kifogástalan modorát, ám minden gesztusa, cselekedete zsigeri ellenérzésről árulkodik.

Lánya helyett Ousmane (Sotigui Kouyaté), a Franciaországból érkező afrikai erdész keresztezi az útját, aki fiát keresve ugyanazokat a protokollköröket (rendőrség, kórházak, falragaszok a környéken) járja végig, mint Mrs. Sommers. A két szülő ennél különbözőbb talán már nem is lehetne: más nemzetiséghez, etnikumhoz és valláshoz tartoznak, ám egy csoportkép révén kiderül, a két embernek nagyon is sok köze van egymáshoz. Lassan kibontakozó kapcsolatuk hasonló ívet követ, mint eltűnt gyerekeik utáni kutatásuk. Mrs. Sommers sokáig nem hajlandó tudomásul venni, hogy bármi köze lehet egy öregedő, hosszú rasztafonatokat és furcsa ékszereket viselő afrikai férfihoz, ám ahogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a gyerekeik ott voltak a felrobbantott busz utasai között, a két szülő sorsközössége is egyre nagyobb összetartó erőnek bizonyul. A totális tagadás és elutasítás pedig szép lassan elfogadássá szelídül.

A feltehetően arab származású, ám brit állampolgárok által elkövetett merényletet követően éppen egy muszlim közösség vezetője nyújt segítséget a szülőknek. A forgatókönyv azonban furcsa módon nem bontja ki a helyzetben rejlő konfliktust, ezen a ponton talán felmerülhet a túlzásba vitt politikai korrektség gyanúja, de a nézőnek ezúttal egyedül kell szembenéznie saját előítéleteivel.

Bár a terrortámadás témája elemi erővel vonzza a heroikus látomásokat és a melodramatikus nagyjeleneteket, Bouchareb mégsem enged a klisék csábításának. Nem vérrel festi a tragédiát, hanem egyszerű, pasztell színekkel, indulatok és könnyek helyett pedig finom rezdülések, apró gesztusok vezérlik a történetet. A London River tehát hamisítatlan „színészfilm”, melyben a szereplők játéka teremti meg a film hitelét és erejét - Brenda Blethyn és Sotigui Kouyaté bámulatos könnyedséggel viseli vállán ezt a terhet. Mintha a London River arra született volna, hogy ez a két színész élete alakítását nyújtva lubickolhasson benne.

Az operatőri munka – Ken Loach képi világát idéző – eszköztelensége tökéletes alaphangot nyújt ehhez, a képeket aláfestő zene azonban már korántsem marad ilyen észrevétlen. A feltűnő zenehasználat a musical műfaján kívül ritkán válik erénnyé, ám ezúttal a képeket bravúros ellenpontozással aláfestő dallamvilág (például Ousmane erdei sétáját kísérő karakteres jazztéma) nagyszerű támogatójává válik a film egyre feszültebb hangulatának. A támadás traumája ugyanis nem sokként éri a nézőt és a szereplőket, hanem komótos tempóban bugyog a felszínre, miközben a feszültség is szinte észrevétlenül settenkedik az elviselhetőség határáig.

A néző az utolsó pillanatokban már csak azt nem érti, miért van szüksége a világnak halálra és traumára, hogy a vallási- kulturális- etnikai hovatartozáson túllépve megtalálja magában az embert is. A film tanulsága nagy igazság, mely csak hatalmas közhelyekkel írható le. A film ezzel ellentétben finoman, mégis drámai erővel fogalmaz – a közhelyeket inkább meghagyja a kritikusnak.

A film a Helyzetek és gyakorlatok fesztivál keretében kerül bemutatásra, forgalmazója az Atomfilm. A filmet április 7-én este hatkor ingyen megnézheted az Odeon moziban. Részletek.