Az ember, aki ott se volt – Simple Blood
Tiszta játszma. Túl tiszta. Az építőkockák sablonok, melyekből aztán összeáll a film noir váza. Itt azonban nem a klasszikus Chandler-, Hammett-írta dörzsölt és cinikus nagyváros épül fel. Coenék bevallottan a szakadt, piás James M. Cain közemberek köznapi szenvedélyével telített rusztikus vidékét szívják le legszívesebben kedvenc filmtörténeti korszakukból. Mert Cain irodalma az film – Billy Wilder 1944-es Double Indemnityje (magyarul Gyilkos vagyok!) és A postás mindig kétszer csenget (legyen az Tay Garnett, Visconti vagy épp Bob Rafelson) már-már plágiumízzel vannak jelen a képletben, saját debütáló neo-noirjuk, a Véresen egyszerű (Blood Simple, 1983) megrablásáról már nem is beszélve. A minnesotai fiúk maguk rejtik el a fogódzókat: a kisvárosi helyszín, Santa Rosa például Hitchcocké (1943, A gyanú árnyéka). Minden stílkötött séma és helyzet itt fortyog a pastiche-ban.
Ezt még megöntik a formahű kinézettel. A Coen fivérek köztudottan előre látják a filmet a fejükben, náluk nem nagyon önállósodhat a D.O.P.-k vizuális egója. Ezt a rendezői határozottságot úgy tűnik Roger Deakins tudja a nagymenő operatőrök közül a legjobban elviselni, hisz Az ember, aki ott se volt immár a hatodik közös munkájuk. És Deakins zseniálisan teljesíti feladatát: talán soha nem volt vizuálisan ennyire kimunkált egyetlen Coen-mozi sem eddig (az biztos, hogy ez az első fekete-fehér). Hol mélyfekete árnyakba vágott fénypászmákba dugják arcukat (levegőért?, értelemért?, magáért a fényért?) az egyenszürke szereplők, hol ragyogó gegenfények zárják kontúrbörtönbe őket, hol börtönrácsokon át alázuhanó fénykorong csapja agyon tudattalan fizikumukat. Helyzetek, sablonok, look – minden korrekt. Esszenciális, 120 százalékos film noir-retrót láthatunk. A stílus talán soha nem volt még ennyire tiszta, még a saját korában sem. S ez az, ami először gyanút kelthet…
… mert amit látunk az csak külcsín, az csak váz. Amint a filmbeli sztárügyvéd, Freddy Riedenschneider (Tony Shalboub) tanácsolja a kvantumelméletet hívva nagyítóul: nézzük meg közelebbről a dolgot, s mindjárt megváltozik. Ha a történet a klasszikus noirban 100-as, akkor itt csak 10-es fordulatszámon pereg. Az alapsémákon túl eltűnnek a stílus megkívánta közhelyes érzelmek, mi több: az érzelmek tűnnek el maguk. Vegyük csak a hűtlen nejet – Doris minden karizmától, pokolba taszító tűztől mentes könyvelő a boltvezetésnél magasabbra nem törő célokkal (az álom szó itt nem illő) – Mrs. Crane egy femme banale. Még érdekesebb a főhős helyzete, ill. hogy ki is a főhős? A Cain-sztorikkal ellentétben itt nem a vérbő szerető oldaláról tekintünk a dolgokra, hanem a megcsalt, unalmas, fatökű, aszexuális férj fejébe ülünk bele. S a lényeg az utóbbi három jelzőn fekszik. Mert vaskos csalódásban lesz részünk, ha úgy tekintünk Az ember, aki ott se voltra, mint a perfekt film noir-retróra. Magával ragadó tempóra, pusztító szenvedélyekre irányuló elvárásaink nem fognak teljesülni. Ugyanis amit látunk, azt leginkább jellemrajzként lehetne elkönyvelni, s ilyenformán az új Coen-filmhez mélystruktúrában a Barton Fink (Hollywoodi lidércnyomás, 1991) áll a legközelebb a maga furcsa, klausztrofób lélektanával és mélynyomóként fejünkbe ivódó ritmusával.
Ed Crane a tökéletesen érdektelen ember. Az ember, akiről soha nem csinálnak filmet, pedig nem csak az unott művészi képzelet szüleménye. A jelenléthiányos ember ott áll mellettünk a buszon, de nem látjuk; a jellegtelen ember ott rejlik bennünk is, mikor félünk, hogy nem látnak minket. Ed a leghétköznapibb foglalkozással bír – borbély, minden nap monoton ismétli öt frizurányi tudását. De még borbélyként is a másodszék jut neki, sőt piti szakmájába is csak úgy belecsöppent házassága révén, csakúgy mint magába a szerelemmentes házasságba – Doris csípte fel, akinek barátja mutatta be. Ed soha semmit nem tett magától, zökkenőmentesen levált az élet róla. Thorton hibátlanul passzív, noha pléhpofája és folyton szájában lógó cigije nyomán akár bele is illene a noir hősről alkotott képünkbe – ő azonban itt egy Bogart energia és irónia nélkül. Ed Crane nem több, mint egy vértelen, láncdohányos hal.
Ne gondoljuk azonban, hogy ennek az embernek nincsenek céljai és érzelmei. A film valós története pontosan ez: a mindennapokba belefásult kisember életében először elhatározásra jut, s megpróbál tenni valamit. Ki akar törni kezdetektől céljavesztett életéből először akció vonalon, vegytisztítás-zsarolás-pénz révén; másodszor érzelmi vonalon, a Birdy nevű Lolitába (Scarlett Johansson) képzelt zongorazseni felkarolása révén – ám mindkét kísérlete kínosan nevetséges s egyben tragikus kudarcba fullad. A borbély a semmiből a legsemmibbe jut: „Egy utcán sétáló kísértet voltam. Nem láttam senkit se, senki sem látott engem.”
Ednek vannak érzelmei, jobban mondva a filmben ábrázolt élethelyzetében, halvérű „lázadása” folyamán keletkeznek benne érzelmek hosszú évtizedek után először, amitől talán őmaga van a legjobban meglepve s megijedve. Az emócióból azonban kívül semmit sem látunk, csak összeszűkült szomorú szemei mutatnak belsejébe. Jól végigkövethető ez a folyamat az egész filmet abszurdba hajtó UFO-paranoián keresztül (ne feledjük a ’49-es Amerikában járunk Roswellestül, B-movie-stul). Az egész film hangvétele fordul, amikor a fényből szőtt pókhálóba ragadt Ann Nirdlinger (Katherine Borowitz) közli UFO-történetét Eddel. A jelenet hideglelős vizualitása ugyanúgy befészkeli magát a fejünkbe, mint Ed lelkivilágába, s ez odáig fokozódik, hogy a már börtönben ülő borbély szemtől szembe kerül egy repülő csészealjjal – de még ez sem képes kizökkenteni őt monoton ritmusából. Mégis a rávetülő földönkívüli fénycsóva elhozza a megvilágosodást számára, és ezzel az olvasó-néző számára.
Ugyanis az egész filmet végignarráló közömbös hang valójában nem egyszerűen Ed fejéből szólt. Az egész sztoriját ő írja egy ponyvamagazin számára (újabb idézőjel). Élete olcsó, folytatásos, kiárusítható tömegtermék. Ed Crane a siralomházban végül levonja a konklúziókat: szürke létünk abszurd fordulataiból, a véletlenszerű, értelmetlen kapcsolódásokból a halál kapujában összeáll a kép - életünket nem a Végzet irányítja, hanem saját emberi butaságunk taszít minket a végzetbe. Ahogy Ed írja: „Semmit nem bántam meg, amit tettem életemben, csak egyetlen dolgot: hogy borbély voltam.”
Ez az everyman tragédiája. Ez mindannyiunk tragédiája.
Pro: Csak címszavakban, hisz minden, amiről eddig szó volt, ide való: a coeni stílusérzék és vizualitás a csúcson, hibátlan casting és karakterszínészet, a témaválasztás bátorsága – mindez meg is hozta a cannes-i díjat, ám…
Kontra: A forgatókönyv az eddigi Coen-sztorikkal szemben meglehetősen széteső, szerkezetében egyenetlen, tele sok vargabetűvel. A karakterek olyannyira nem fekete-fehérek, hogy nincsenek is igazán olyan pozitív tulajdonságaik, amik alapján azonosulni tudnánk velük, így nem érint meg a drámájuk sem minket, ráadásul sokuk korábbi Coen-munkákból köszön vissza ránk, csak éppen a vérbőségtől megcsapolva. A film végig a minimalista abszurd és az üres nihilizmus határán egyensúlyoz, és sokszor bizony az utóbbi felé billen a mérleg. Még a Coen fivérek esetében is felmerül a kérdés, hogyha egy tökéletesen érdektelen emberről csinálunk filmet, nem lesz-e maga a film is érdektelen. A választ adja meg mindenki magának, de csak, ha szereti a lassú műélvezetet.
Lovas Balázs
Joel Coen a 2001-es Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb Rendezés díját kapta.
Roger Deakins a 2002-es BAFTA-n a legjobb fényképezésnek járó díjat nyerte, és 2002-ben egy Oscar-jelölést is magáénak tudhatott.
Az ember, aki ott se volt - fekete-fehér, feliratos amerikai film forgatókönyv: Joel és Ethan Coen operatőr: Roger Deakins zene: Carter Burwell szereplők: Billy Bob Thornton, Frances McDormand, James Gandolfini
bemutató: 2002. március 28.
eredeti cím: The Man Who Wasn’t There (honlap: www.themanwhowasntthere.com) készült 2001-ben, 115 perc, Dolby Digital, forgalmazza a BUDAPEST FILM
