Az ifjú Churchill kalandjai

A bölcsészek harmóniája

Bemutató: 2005. január 20.

Vannak téli esték, amikor valahogy nem esik jól a kanti transzcendens metafizikai esztétika és az analitikus komparatív lingvisztika sem. Valahol, valami hibádzik. Főként a vizsgaidőszak hajrájában nem árt arra is figyelni, hogy mentálhigiéniás szempontból nagyobb figyelmet fordítsunk kiegyensúlyozottságunkra, mint egyéb alkalmakkor.

Ha komolytalansággal akarsz heccelni egy történelemtanárt, akkor gyakran célravezető, ha megkérdezed „Mi lett volna, ha…?” Az ifjú Churchill kalandjai erre ad, első pillantásra erősen tabudöntögető választ. A dokusan pergő képek megszakadnak, és a „zavaró” historizmus helyett máris ráhangolódhatunk Peter Richardson Hollywoodnak szánt fricskaként induló szatírájára.

A Második világháború alatt a brit birodalmat vezető miniszterelnökről, rögtön az elején kiderül. Ő nem az archív híradóképekről ismert keménykalapos, ujjaival a győzelem jelét, a „V”-t formáló testes úriember – az állandóan füstölgő szivar stimmel. Akit így ismerünk, az csupán egy színészből lett dublőr. A Bulldog valójában egy G.I. Joe-szerű szuperkatona, akiben idővel egyértelműen ráismerünk az utóbbi évek akciómozijainak Bruce Willis-Stallone-Schwarzenegger trió megformálta hősök paródiájára. Winston Chirchill az Amerikai Hadsereg közlegénye áthajózik az Egyesült Királyságba, amikor érzi a Németország felől fenyegető veszélyt, hogy megvívja egyszemélyes háborúját magával Adolf Hitlerrel.

Petre Richardson rendezése nagyon szentségtörő akar lenni, ami rendben is van egy olyan komédiában, amelynek készítőit az vezette, hogy „mindent ki- és felfordítsanak, hogy semmi se maradjon a helyén” – áll a producer, Jonathan Cavendish nyilatkozatában. Ennek jegyében megjelenik Churchill mellett a „kötelező feka”, akivel lenyom egy rapet Buckingham Palace-ban, amelyet szinte megszállt a szexuális másságot büszkén felvállaló rizsporos parókás személyzetet.

A sajátos brit önirónia(?) jegyében a királyi család tagjai mind méltatlanok arra, hogy egy világbirodalom élén álljanak. György király sóher alkoholista, Margit hercegnő szintén alkoholista és egyben buja szexmániás, „Bözsi” pedig keveréke az ártatlan ostobának, aki szeretne vagány lenni, és elkapni a legtökösebb csődört a környéken, a mindig tettre és szivarozásra kész Churchillt.

Úgy tűnik, hogy a film humora és egész szellemi szintje annak a kisgyereknek a színvonalán reked meg, aki az oviban hallott csúnya szavakat azért mondogatja a felnőtteknek, mert tudja, hogy azok úgysem fognak rá megharagudni, mert első meglepetésükben annyira megdöbbennek.

Az őrjöngő gúnyolódásból a németek sem maradnak ki, Hitlerről kiderül, hogy hasadt lelkű, szexmániás személyiség - hívhatnánk Dolfinak is -, aki a szupertitkos náci összejövetelek alkalmával édes, rózsaszín balettruhácskában szórakoztatta a bőrkabátosokat. Vesztére, mert a korabeli média aktív, és ez okozza angliai kudarcát! Göbbels szintén szexmániás perverz, Bormann pedig  időzített bombaként működő szadista.

És amikor már menthetetlennek gondolnánk a filmet, amely ugyanazt látszik ígérni, mint az történelmi Churchill: „Vért, verejtéket és könnyeket”, öt-hat percenként mégiscsak érkezik egy-egy ökölcsapásszerű poén, amin tényleg lehet nevetni!

Szívesen megkérdeznék egy szigetországbélit, hogy mit gondol a filmről. Mennyire érdekes számára egy tabudöntögető második világháborús film, és tényleg viccesnek találja-e? Vagy arra kell gondoljak, hogy a britek máig nem voltak képesek kiheverni a világégés traumáját, és ezért menekültek vigasztalásért az angol abszurd humorhoz, e blaszfémikusan őrjöngő történelmi komédiába?

Az ifjú Churchill arra az élményre emlékeztetett, amikor majd tíz éve vizsgatételekkel tömött aggyal arra vágytam, hogy minél messzebb legyek attól, ami a fejemben kavargott, és ezért beültem a Mortal Combat első részére. Mintha egy hatalmas tisztító lelki iszapfürdő után tértem vissza a valóságba. Bölcsésztársaim, a nélkülözhetetlen lelki egyensúly időnként lórúgásszerű vizuális élményekkel is megteremthető!