Az órák

Egy óra itt vagy ott

Bemutató: 2003. március 6.

Az írónő ugyanis a századelő új szellemi éghajlata alatt új formába öntötte új mondanivalóját: alakjainak legbelsőbb lelki áramlatait, „tudatfolyamukat”. Ösztönös pontossággal fényképezte le a világot, úgy, ahogy ők láthatták – filmre illően. És „mellékesen” megteremtette első regényhősét, Clarissa Dallowayt, aki reggel elindult a virágokért, este pedig partit adott.

Az órák Clarissája (Meryl Streep) 2001-ben New York Cityben indul virágszerző útjára. Este partit ad majd, Richard, a beteg író tiszteletére. A 21. századi Mrs. Dalloway leszbikus, könyvkiadással foglalkozik és lila napszemüveget hord. Laura Brown a második világháború utáni Amerika háziasszonyainak egyike. Egy gyönyörű, érzékeny kisfia van, növekvő pocakja – és harcmezőt megjárt férje. Akinek mindig is megvolt az elképzelése arról, hogy milyen is a boldogság. Számára.

A sorsuknál fogva összekötözött női triász harmadik tagja nem fiktív: Virginia Woolfnak (Nicole Kidman) van egy férje, kertes háza vidéken és gyenge idegei. És egy regényterve. A vékonyka kéz leírja az első mondatot, a kismama Laura Brown az ágyban olvassa, Clarissa Vaughan pedig itt és most, a mában kijelenti: majd ő megveszi a virágokat.

Stephen Daldry: The Hours

Virágok itt, ott és amott, reggeli arcmosás, fésülködés három tükör előtt, a kissé didaktikus első képsorok magukkal sodornak, nem racionalizálható, csak érezhető a párhuzam, miközben térre és időre fittyet hányva tapintható, hogy itt embereknek közük van egymáshoz. Virginia Woolf regényének szereplői ugyanazt a kondenzcsíkot látták maguk felett az égen és eltűnődtek egyazon limuzin felett – Az órák Virginiája, Laurája és Clarissája közös, a megélt élet mögötti kapcsolódási pontjainak szintén csak mi vagyunk a tanúi, meg egy könyv.

A film dramaturgiára érzékeny ritmusa – Philip Glass zenéjének itt nagy szerepe van – finoman simítja bele a nézőt a kibontakozó emberi helyzetekbe. Kívül-belül dráma mindhárom helyszínen és korban: a háziasszony nem tud mit kezdeni szerepével, kisfiával – a szomorkás-nagy szemű kisfiú számomra a film egyik színészi csúcspontja - , férjével sem. Keresi a nagy gonddal készített születésnapi tortában és a reggeli müzlievés után mindennap ugyanúgy távozó urában önmagát – de nem találja. De nem találja az altatósdobozok között sem. Talán egy gyengéd csókban, amit beteg barátnőjének ad.

„Eközben” – bár ez az időhatározó itt érvényét veszti – Virginia Woolf hőseinek sorsa felől dönt – „A költőnek kell meghalnia”. Reméli, de nem tudja, hogy művével halad a halhatatlanság felé – életében pedig a saját halála felé. Mert nem csak a Mrs. Dalloway látnok szereplője hal meg – Az órák valamennyi hőse szembesül a halállal. Akár örökre, akár csak egy pillanatra is – az irodalomtörténet és a regény ismerete itt segítségül szolgálhat a rejtvény megfejtéséhez.

Azonban a film furán fejti meg a rejtvényt, kicsit előbb, mint várnánk, ha olvastuk a könyvet. Ha nem, a rácsodálkozás intellektuális élménye átélhető, mégsem katartikus. A katarzist inkább bizonyos színészi csomópontokon érezzük. Van ugyanis a filmnek sok jól megírt jelenete, akár a regényből átvett, akár attól független, lélegző párbeszédei, és ijesztően komoly színészi pillanatai.

Meryl Streep pontos választás Clarissaként, Ed Harris, az AIDS-es író szerepében hasonlóan. Kettejük közös jeleneteit az ő színészi játékuk élteti (összesen két ilyen jelenet van, a másodikat szó szerint „életben tarja” a színészek munkája, ugyanis a forgatókönyvnek köszönhető átalakítások miatt annak érzelmi lényege papíron jóformán elveszett). Minden bizonnyal nehéz szerepe volt a forgatókönyv- és a mai angol színpadokon fölöttébb népszerű drámaíró David Hare-nak a regény belső monológjainak „külsővé” varázsolásával.

Mára kideríthetetlen, milyen volt Virginia Woolf, hogyan járt, beszélt. De nekem mostantól így: görnyedt hátú, madárléptű nő szív egzaltáltan a cigarettájába, a szellem pedig sugárzik a vértelen arcból. Nicole Kidman és Virginia Woolf tökéletesen egymásra találtak.

Gyakran elvégzem azt a kísérletet, a film rögtöni elemzése, darabokra szaggatása helyett – amit itt most szándékosan kerülni próbáltam -, hogy a moziból kilépve asszociálok egy arcra. Nem mindegy, kié ugrik be először. Az órák után Julianne Moore arca maradt velem. Laura Brown figurája furcsa, megfoghatatlan: sem valós (Woolf), sem irodalmi (Dalloway) előképe nincs. Egy nő, és az ő egy napja, amelyen akár boldog is lehetne. Várandós, tortát süthet a kisfiával a férjének és várhatná haza, ehelyett egy hotelben köt ki Woolf regényét olvasva, drámai fordulatra készülődve. A buktatókkal teli szerepet Julianne Moore hibátlanul megoldja: a női lélek megannyi színe és fonákja rejtőzik ott, abban az ötvenes évekbeli konyhában és fürdőszobában.

Minden hibája (legfőképp filmvégi felesleges moralizálása) ellenére Az órák két órára magával sodor. Nem feltétlenül összefüggései, hanem pillanatai révén: „És vigaszul nincsen más: egy óra itt vagy ott, amikor az életünk minden esély és várakozás ellenére is kirobban.”