Betörő az albérlőm
Nincs ujj a föld alatt
Bemutató: 2004. június 17.
Mikor becsönget Mrs. Munsonhoz (Irma P. Hall) a hetyke kecskeszakállával Edgar A. Poe-t, libegő körgallérjával pedig Mark Twaint idéző középkorú úriember, és ékes óangolsággal III. Goldthwait Higginson Dorr professzorként mutatkozik be, már a cizellált név alapján sejtheti a jóravaló egyszeri asszonyság, hogy nem mindennapi módon pallérozott elmével van dolga. G.H. Dorr bakkaleurátus (Tom Hanks) nyomában pedig költözik a rend, a kellem és a reneszánsz míveltség a tisztes ámde szerény hajlékba. Persze az ántikvilág eme feltétlen hívének tennivalói jó polihisztorhoz méltón nem merülnek ki pusztán dohos könyvek bújásában és harmatlírájú költemények szavalásában. Érkezik hívására a templomi zenekar az alagsori próbákra, és felvidul a hitközség. Kezeikbe veszik a cinquecento óta nem látott formájú s rég elfeledett nevű hangszereket, majd mikor Mrs. Munson rájuk zárja a pinceajtót, hadd szóljon: bekapcsolják a magnót. Merhogy ez az öt válogatott balfék zenei tudása alapján maximum a tűzföldi szimfonikusok közt állná meg a helyét tíz pingvin és egy fóka társaságában, az hétszentség (de legalább Dorr Prof. ékesszólásban az összes rétort elpirítaná a Forum Romanumon, ez meg nyócszentség). Ekkor be kell látnunk, hogy ennek az evilágtól elemelkedett figurának és életidegen bandájának nagyon is evilági céljai vannak…
 |
| Gospel-addikt fekete özvegy válságban Irma P. Hall és Marlon Wayans |
Az elkötelezett rajongói klubot megosztó Kegyetlen bánásmód után a fanok kicsit hátradőlhetnek, a tárgyalótermek és a felső tízezer kissé Coen-idegen miliőjéből a két zsenipalánta az O’ Brother… nyomán visszatér a Mississippi-vidékre, hogy ismét abszurd kulturális egyvelegből gyúrjon kompakt világot. Megint utánozhatatlanul vérbők a karakterek. Egyedül Coenék tudják elhelyezni a tökéletes kínzómesterként nyugdíjazott vietkong tábornokot egy sütiboltban, vagy tudják összepárosítani az egykori pacifistából elfuserált robbantószakértővé lett klottgatyás pergebajszút egy ötvenévesen is duplacopfot viselő tiroli menyecskével, de hálásak lehetünk a permanens zabálás eufóriájától nyihogó feka biztonsági őrért is. Csak a Tönk által képviselt buta, de galamblelkű izomagy sablonját nem kellett volna kikölcsönözniük a Bevált Komikus Karakterek Tesco-láncából. Megint magabiztosan kézbentartott a forgatókönyv, megspékelve a jó öreg morbiditásokkal, cicavitte mutatóujjal, életveszélyes protézissel, és kikancsitásokkal (pl. az afroamerikai házinéni által oly lelkesen támogatott Bob Jones Egyetem a valóságban a nagyhagyományú déli rasszizmus utolsó fellegváraként híresült el). Ám ismét egy apróbb hiba: nem igazán elegáns (bár, ha önreflektívek akartak lenni, kétségkívül antikos) megoldás deus ex machinák gyors egymásutánjával másvilágra küldeni karaktereinket (ráadásul Peter Berg már épp eléggé kivesézte a csapatritkító véletleneket a Ronda ügyben). Deakins mester a vizuális részleg élén azonban nem hibázik: odateszi magát, ahogy mindig - ha kell, védősisakot húz az optikára, és hatvanhoz közel is maga vállal be egy bulit 21, másfél mázsás amerikai focistával, noha ülhetne a jól megérdemelt D.O.P. székében is, és szívathatná a fiatal kameramannt.
 |
| Zenei tudásuk alapján maximum a tűzföldi szimfonikusok közt állnák meg a helyüket |
Az interkulturális utalások újfent keresztül-kasul szövik a filmes textust – na azért sokkal könnyedebben, s nem ilyen filoszosan, ahogy én megfogalmaztam -, de a fivérek ezúttal már nemcsak minden szerzői jogi per elől rejtve imitálják a művészi előképeket, mint például A halál keresztútján és Hammett kapcsolata esetében, hanem nyíltan hozott anyagból dolgoznak. Alexander Meckendrick 1955-ös, azonos című világsikere még a szögesdróton innen is vidám emlékeket hagyott hazánk mozijáró középgenerációjában. Noha az eredeti történetet és karaktereket jelentősen átgyúrták, mégsem a remake-sorba való beállás az igazi oka, hogy különösebb eredetiséggel – önhiteles miliő ide, coeni karakterek oda – nem illethetjük a fiúk legújabb munkáját. Joel és Ethan most inkább csak a tőlük megszokott fogásokat hozzák meglehetős magabiztossággal. Stílusbravúr helyett stílusegységet, bátor ötletek helyett korrekt fekete komédiát kapunk.
Föl lehet tenni a kérdést: váltás történt a Coenek karrierjében? A nullszaldó határán egyensúlyozó kultfilmjeik kiagyalása után ráálltak a perfekt hollywoodi zsánerfilmek éves gyártására, mert a profizmus profitot szül? Mintha a stáblistán történt változások is ezt jeleznék: a korábbiakkal ellentétben egyetlen régi arc sem köszön vissza ránk a színészi gárdában; bár tény, hogy a vérfrissítés nem vált a kárukra: a vígjátéki színészként indult Hanks a tízéves mosolyszünet után fürdik a jellemkomikumban, felnőve az ’55-ös eredetit alakító Sir Alec Guinesshez; a házinénit játszó Irma P. Hallhoz meg csak ennyit jegyezzünk meg: májusban alakításáért elvitte a zsűri díját Cannes-ból. Emellett ez az első mozi, ahol a kreditek megosztása helyett Joel és Ethan közösen jegyzik a rendezést és a producerséget (nem mintha nem ez fedné a valóságot, csak hát mégis, egy rituálé véget ért). Talán az indokolta ezt a váltást a biztonsági filmkészítés felé, hogy nem sikerült minden eddiginél bátrabb vállalásukat, a To the White Sea-t megvalósítani a fiúknak, azaz Brad Pittet egy egészestésen végigkúszatni a japán frontvonalon, anélkül hogy egy szót is szólna a filmben? Költői kérdésekből és életpálya-latolgatásából legyen ennyi elég, a biztos válaszig még úgyis várnunk kell egy-két Coen-mozit, amikről egyelőre semmi konkrét hír (a Romance and Cigarettes című musical-projektet lepasszolták John Turturrónak). Addig is egyet szögezhetünk le: ha a fiúk be is álltak a gépezetbe, azzal is csak a néző jár jól, mert ha minden álomgyári zsánerfilm olyan minőségben lenne kivitelezve, mint ahogy azt ők teszik, az igényesen szórakoztató filmeket kívánó közember hétről hétre szívesebben járna moziba.
