Bíbor folyók 2

Mi csőszerelőt hívnánk

Bemutató: 2004. október 14.

Jean Reno visszatér, az istenadta, de még szétesettebbnek tűnik, mint általában. Ettől függetlenül Renót mindenki kedveli, én is, úgyhogy a puszta jelenléte az egyetlen pozitívum, amit a Bíbor folyók 2 javára felemlegethetek. Vincent Cassel valahol elmaradt a két film között. Legföljebb a rajongóinak hiányozhat, a helyébe lépő új csávó viszont mintha nem is lenne a filmben. Szóval van némi karizma-hiánya.

Egy kommandóra való arctalan csuhás a szekta többi tagjára is ráveti magát

Szidhatjuk az amerikai filmeket, mint a bokrot, mégis, csak az európai film(művészet) képes olyan „buddy-cop” filmet összehozni, amelyből hiányzik a humor, az átlátható geográfiától mentes akció és az igazi izgalom. A Bíbor folyók 2 forgatókönyve a sorozatgyilkosos filmek (amely alműfaj motívumai élvezhető formában tovább már nem variálhatóak, bizonyíték rá jelen mozi is) kliséit hegeszti össze Luc Besson ponyvás-képregényes fantazmagóriáival. Ez még nem lenne különösebb probléma, könnyű kezű irányítással akár még jó film is kisülhetett volna belőle, ám sajnos Olivier Dahan a LAT (Lopjunk Ahonnan Tudunk) mozis szakára járt, egyetlen eredeti, de még csak tetszetős rendezői megoldást sem alkalmaz. A Bíbor folyók 2 a He7edikkel szeretne vérszerződést kötni, csak képtelen félelmet, izgalmat, és figurái iránt együttérzést ébreszteni. Ráadásul még unalmas is. Komédiának viszont tökéletesen beillik. Rég röhögtem ennyit.

A Lothaire kolostor szerzetesei épp egy keresztet szeretnének felaggatni, ám a fal próbálkozásaikra elég furcsán reagál: embervért ereszt. Mikor az én falam csinálta ugyanezt, mi csőszerelőt hívtunk. Ők Niemans felügyelőt (Reno) és csapatát. Közben a Cassel-pótlék Reda nyomozó összeakad egy láthatóan zavart Jézus-hasonmással, aki, ahogy a Jézus-hasonmásoktól megszokott, a világvégéről zagyvál. Niemansnak egyébként nem kell túl sokáig kaparnia a falat ahhoz, hogy mögüle egy halott ember bukjon elő. Az elhunytról kiderül, hogy egy titokzatos vallási szekta tagja volt. Fanatikusék Jézus tizenkét újjászületett apostolának hiszik magukat, még a melójuk is ugyanaz. Mikor aztán egy kommandóra való arctalan csuhás a szekta többi tagjára is ráveti magát, Niemans meg a zöldfülű felveszi velük a harcot.

Tigris és sárkány meets Ted Bundy Benoît Magimel, Christopher Lee és Jean Reno

Ilan Goldman producernek egyrészt óriási szerencséje, másrészt meglehetős pechje volt: a Bíbor folyók első része a honi és nemzetközi kasszánál sikeresnek bizonyult, azonban a folytatás előkészítésénél némi problémába ütközött, ugyanis Jean Christopher Grange nem írt több Niemansos regényt. A forgatókönyvet a producer kotlotta, Luc Bessonnal felváltva ültek a tojáson, és hát elég ortopéd lett. Csak egy példa a komolyan nem vehető jelenetek egyikére: a fiatal rendőr az egyik csuhás gyilkost üldözi. Félóráig rohangálnak olyan sebességgel és annyit, hogy még Carl Lewis sem tudta volna behozni őket fénykorában. Egy teljes sebességgel zakatoló vonat mellé érnek, ekkor a csuhás lendületből felugrik az egyik vagon tetejére, tovább rohan rajta, majd lelibben a másik oldalon. Semmi baja, a katolikus egyház is fennáll már kétezer éve, akiben hit van, az kitartó fajta. Tigris és sárkány meets Ted Bundy.

Az egész film ilyen, vagy elképesztően buta vagy csak unalmas. Természetesen Dahan kapkodja a kamerát, orrba-szájba szűrőket használ és vág, ha kell, ha nem. Mert hát miért legyen szerencsénk, és akadjunk össze olyan rendezővel, aki tudja, hogyan kell egy fasza thrillert összehozni? Hogy a Chris Lee miért vállal szerepet ilyesmiben, az az igazi rejtély!