Bodysong

Simon mondja…

Bemutató: 2004. május 13.

Simon Pummel rendező Bodysong című filmje olyan alkotás, mely ambivalens érzéseket ébreszt a nézőben. Először is nem használ élő hangot, dialógusokat, csupán aláfestő zenét, így sajnos próbára teszi az egyszeri mozinézők jelentős hányadának audiovizuális ingerküszöbét.

A belső makrófelvételekkel, spermiumok és petesejtek képeivel induló film osztott képernyőbe vált át időnként, többnyire felesleges artisztikus elemként. Majd terhes nő hasát látjuk, ami egy magzat méhen belüli képeivel váltakozik. Ezután a szülés misztériumának kemény, naturális képei következnek. Számtalan sablonos témában rengeteg felvétel sorjázik, a Föld minden pontjáról, különböző évtizedekből. Ekkor tudatosul a nézőben, hogy dokumentarista montázsfilmet lát, mely analógiákat akar felsorakoztatni valamiféle ideológiai szerkezet mentén. Talán Godfrey Reggio trilógiájával (Koyanisqatsi, Powaqqatsi, Naqoyqatsi), vagy Ruthmann, Vertov, Vigo híres városfilmjeivel rokonítható leginkább. Habár nem saját koncepciójához forgat anyagot, hanem meglévő archív felvételeket használ fel mondanivalójához.

Azonban ez az ideológiai alap igen kérdéses, sokszor egymásnak ellentmondó elemeket fűz egybe. Kedvesen játszó kisdedekre a rendező rávágja a '30-as évekből a horogkeresztes zászlóval játszó gyerekek felvételét. A párválasztás „témakörénél” meleg párokat is felvonultat a heteroszexuálisok mellett. A gyermeknemzés témájánál pornográf képek tolonganak. Majd jelentős időt szentel a betegségek, népirtás, világháborúk, verések, kínzások, kivégzések, tömegsírok megrázó képeinek is. (Persze helyet kap a kultúra és a művészet is…). Egy „érzékeny” idealistával vagy egy filmes bulvárzsurnalisztával van dolgunk?

A film végül kiszámítható pontossággal a kezdésbe zárul, a valamiféle egyetemes érvényű mondanivaló monumentalitását, repetitív végtelenségét igyekszik ezzel kölcsönözni az alkotásnak. Azonban a néző nem tud igazán erre fókuszálni, hiszen azon elmélkedik a moziból kijövet, hogy mivel érdemelte ki ezt a kimerítő, vizuális túszejtő akciót. Örülni kéne, hogy egy dokumentumfilmes alapokra építkező alkotás eljut a mozikba, hiszen napjainkban ez igen ritka. Azonban nem lehet szabadulni attól a kellemetlen gondolattól, hogy Simon Pummel rendező - hívjuk inkább szerkesztőnek - beszabadult a filmarchívumba, és az elmúlt évszázad társadalmi jelenségeket megörökítő anyagaiból összeollózott egy filmet. Kinek volt ez jó?

A film által felvetett gondolatok nem bonyolultabbak egy iskolás tankönyv didaktikus frázisainál. A gondolati vezérfonal, amire a képi egységeket felfűzi a rendező, igen banális. Az ember születik, él, fejlődik, öl, eszik, szeret, meghal. Örök körforgásban. Jelen alkotás nem több egy lelkes katalógusnál, mely szolgai módon bizonyítékokat szolgáltat mindezen tevékenységünkre. Ráadásul a monoton, néhol disszonáns zene sokszor már-már felszínre hozza a nézők gyilkos hajlamait, mintegy így igazolva a film tézisét az emberi agressziót illetően.