Bolondok éneke

Az utolsók után

Bemutató: 2004. október 28.

A Bolondok éneke a külvilág elől hermetikusan elzárt, a lélek mélyrétegeiből fakadó személyes látomás, amelyet kizárólag szimbolikus kapcsolatok kötnek a valósághoz. Bereczki nem sokat vacakol azzal, hogy az alantas pórnép megértse a magasan szárnyaló gondolatait, mert csak az méltó a műélvezésre, aki fel tud kapaszkodni a filmköltészet eme egzaltált csodamadarára. Rettentő tanulságos volt, amit a film szerzője a bemutatót követő sajtótájékoztatón a színészvezetéssel kapcsolatban mondott. A Bolondok énekében négy nyelven beszélnek, magyarul, románul, franciául és cigányul, ami bábeli zűrzavart okoz, de mint Bereczki megjegyezte, neki pontosan az volt a célja, hogy a színészek ne értsenek semmit, ezért nem is adott nekik magyarázatokat a forgatókönyvet illetően.

A francia főszereplő, Stéphane Höhn egy az egyben visszaigazolta Bereczki sikerét, miután saját bevallása szerint semmit, de semmit nem értett a szerepből, amit el kellett játszania. Szóval minden elgyötört néző, aki éjszakákon át álmatlanul forgolódott a Bolondok éneke értelmén töprengve, fellélegezhet, mert maga a színész sem tudna válaszokat adni a főhős motivációját érintő kérdésekre. Ha bejött a film, örüljünk neki, egyébként meg ne gondoljuk sültbolondnak magunkat, hogy az egészet egyáltalán nem értjük, nélkülünk is vannak éppen elegen bolondok a filmben.

Pedig az első jelenetek láttán még azt hittem, hogy nekem is be fog jönni a dolog. Na jó, nem lesz könnyű menet, elszokott már az ember a személyes indíttatású modernista tudatfilmek befogadásától, de a képek miatt érdemesnek tűnt birokra kelni az információkat elhallgató, szaggatott történettel. A nyitójelenet a természetes színészi játéknak köszönhetően akár egy francia filmben is elment volna, bár a kelet-európai beütés rögtön szembetűnik rajta, mert mifelénk szoktak kitalálni olyat, hogy egy magyar nevű, franciául beszélő férfi egy csinos francia nővel folytatott vita után csók és szex helyett inkább belegyalogol a gőzölgő, posványos tóba. Aztán rövid flashbackek, majd egy romániai bolondokházában találkozunk ismét a főhőssel, Frimont Zoltánnal.

A felütés azt ígéri, hogy az elmegyógyintézet jelenéből a múlt felé vissza-visszakacsintva meg fogjuk érteni Zoltán tettének értelmét, apránként fellebben a férfi különös származásának, a vonzó nővel folytatott viszonyának titkáról a fátyol. Harminc perc után már gyaníthatjuk, hogy nem így lesz, és a következő másfél órát a lila ködben elveszve kell végigunatkoznunk a nézőtéren. Mindenféle furcsa alakok bukkannak fel, ami nem csoda, végtére is elmegyógyintézetben játszódik a történet, ám sajnálatos módon csöppet sem érdekel sorsuk, főleg, hogy unalomig ismert megoldásokat felvonultató magyar színészek, Eperjes Károly, Kovács Lajos, Andorai Péter játsszák el őket. A sok szerencsétlen figura közül egyedül Frimont Zoltán alakja érdekelne, hála a nagyszerű Stéphane Höhn-nek, akinek intenzív színészi játéka átüt a képeken, úgyhogy nem lehet nem odafigyelni rá.

Bereczkit azonban személyes okoknál fogva a bolondokháza megrajzolása foglalkoztatja, ugyanis az őrültek között ébredt rá arra, hogy van egy másik, metafizikai világ. A szerző alteregója, előző élete ezért Bereczki számára szinte teljesen lényegtelen ahhoz képest, amire a sakkozó, éneklő, táncoló, filozofáló bolondok között ébred rá. Engem, a megátalkodottan földhöz ragadt kritikust azonban egyáltalán nem izgat ez az irodalmi-filmes közhely-szín, én az embert szeretném látni és megérteni, aki fél kijönni a bolondok közül, aki retteg lejönni a varázshegyről a puszta országba. Csakhogy én nem számítok, én az utolsó utáni vagyok ebben a történetben.