California Dreamin’

Szigorúan akadályozott vonatok

A 2006-ban autóbalesetben elhunyt Cristian Nemescu posztumusz bemutatott filmjében 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltás után, egy évtizeddel 2009 előtt járunk, egy kis romániai faluban, Capalnitában (pont ott, ahol „a térkép be van hajtva”, hogy még ne is látszódjon) – éppen erről a korról és éppen erről a helyről, jelesül Kelet-Európáról és a már elvileg lezajlott, de gyakorlatilag még nem megtörtént rendszerváltásról mesél a tragikusan fiatalon távozott román direktor.

Történik ugyanis, hogy Koszovóba igyekvő békefenntartó NATO-katonák különvonata halad át értékes szállítmányával (egy légvédelmi radarral) a poros falun – vagyis csak haladna, ám az amerikai különítmény váratlan akadályba ütközik, amikor az állomásfőnök, a helyi kiskirály feltartóztatja őket, mivel a különleges helyzetre és a sietségre való tekintettel a szerelvénynek nincsenek rendben a vámpapírjai. Doiaru csökönyös, hajthatatlan, ügyeskedő, korrupt – és nem enged az igazából. Nézőpontja egyszerű: „It’s simple. Papers – Americans go. No papers – Americans don’t go.” És mi van akkor, ha egy amúgy lefizethető hivatalnok ez egyszer nem áll kötélnek, és nem enged sem szép szónak, sem könyörgésnek, sem fenyegetésnek, sem pénznek? Nos, mindezt megtapasztalhatják a kelepcébe került amerikai közkatonák és vezetőjük, Jones százados.

Az abszurd helyzetből önmagából adódó politikai szatírát

Doiaru megkerülhetetlen tényezőnek tűnik a településen, a különböző minisztériumok malmai pedig igen lassan őrölnek, az amerikaiak így kénytelen-kelletlen engednek a helyiek fojtogató vendégszeretetének: a szolgalelkű polgármester állandó talpnyalásának, a szép leányok csábításának, a szánalmas „ereszd el a hajamat!” Elvis-imitátorának, a pusztaságban álló Eiffel-torony-másolatnak, a hibásan írt „WELLCOME!”-feliratnak és az erotikus folklórestnek – Jones százados kivételével, aki kitartóan keresi a megoldást a szorult helyzetből. A fő csapást jelentő konfliktustól azonban a főszerepet hamarosan átveszi egy mellékvágány: egy amolyan Rómeó és Júlia-történet, ami az egyik NATO-katona, David McLaren őrmester és az állomásfőnök – angolul egyébként nem beszélő – lánya, Monica között bonyolódik.

Súlyos (Lazarescu úr halála; 4 hónap, 3 hét, 2 nap; Felvonó) vagy éppen könnyed (A legboldogabb lány a világon), mégis kérlelhetetlen minimalista dráma helyett a 27 éves román rendező az abszurd helyzetből önmagából adódó politikai szatírát rendezett. A saját nemzetet érintő elszánt önkritika mellett az alkotó nem kíméli az amerikaiakat sem. Jones merevsége, szűklátókörűsége, a helyi viszonyokat illető érzéketlensége, empátiahiánya, majd később a helyieket kihasználó manipulációja nagyszerűen szimbolizálja a gyakran tapasztalható amerikai külpolitikát. A bürokrácia zeg-zugainak köszönhető átláthatatlan abszurd ráadásul a magyar szemnek is ismerős lesz; a kényszerű talpnyalás szituációja kísértetiesen emlékeztet például a Tótékra/Isten hozta őrnagy úr!-ra, magát a filmet pedig akár a mi Bacsónk is rendezhette volna.

Az alkotó nem kíméli az amerikaiakat sem

A California Dreamin’ cselekménye ugyanakkor másfajta párhuzamot is felvet. A szintén román Hogyan töltöttem a világvégét? című 2006-os filmre is hasonlít, hiszen ugyanúgy egy fiatal női sorsot állít a középpontjába. Habár a vonatállomás és környéke eseményeit külső nézőpontból figyelhetjük, a történéseket egy idő után már Monica élményein keresztül, az ő figuráján átszűrve tapasztaljuk meg. A lányt ráadásul a korábbi mű testvérpárjához, Evához és Lalihoz hasonlóan egy alárendelt férfialak kíséri – csak itt Andrei, a lány osztálytársa nem fiatalabb kora, hanem Monicához fűződő reménytelen szerelme miatt van kiszolgáltatott helyzetben.

Cristian Nemescu mindezt, ahogy kis kelet-európai meséje egész cselekményét a részletekre gondosan ügyelve vezeti végig – felejthetetlen például a polgármester amerikai zászlót mintázó nyakkendője, és az is, ahogy a román rezesbanda az amerikai himnuszt játssza a latyakos, lepusztult senkiföldjén a film elején; találó az irigyelt műszálas egyenruhára, pontosabban annak elektrosztatikusságára épülő apró csattanó, és rendkívül kifejező a címadó Mamas & The Papas-sláger szomorú-ironikus használata is a vége főcímben.

A hibák miatt tényleg nem lehet senkit sem hibáztatni

Az alkotó tehát finom eszközökkel dolgozik, a jól felépített apróságok mellett pedig a poénok is a helyükön vannak – ennek ellenére került a filmjébe nem egy hiba. A végén sajnos elvéti az esztétikai minőséget, amikor az addig távolságtartóan csipkelődő mű egy erőltetett fordulat következtében szívszaggatóan tragikusba fordul. Teljesen feleslegesek ezenkívül a II. világháborús flash back-jelenetek (melyek az amerikaiak – 55 évvel való – megkésett érkezését hivatottak hangsúlyozni); fekete-fehér stilizáltságuk ráadásul megtöri a realista fővonal ívét. Az egyneműség megtörésénél sokkal bosszantóbb hiba, hogy az alkotás tele van túl hosszúra hagyott jelenetekkel, és két és fél órájával maga a film is menthetetlenül hosszúra nyúlt.

Ennél a pontnál azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy a most bemutatásra kerülő –  és korábban a Cannes-i Filmfesztiválon is szereplő, sőt díjat is nyerő – film azt az állapotot tükrözi, melyben az a 2006. augusztusában távozott rendező halálának pillanatában volt. A California Dreamin’ tehát befejezetlen alkotás – és minden hibája ebből a tragikus és egyben szerencsétlen körülményből ered. Hiszen könnyen lehet, hogy ha a direktor még egyszer megnézhette és megvághatta volna a művet, minden felesleget vagy hibás elemet kiemelt volna belőle. Feszesre vágva, tömörebben a film akár remekbe szabott politikai szatíra is lehetett volna. Ezúttal azonban az a ritka helyzet áll elő, amikor a hibák miatt tényleg nem lehet senkit sem hibáztatni.