Capote
„Adios, amigo!”
Bemutató: 2006. április 6.
„Nem fiatal; veszélyes!”
Anekdotázzunk. Két nő álldogál egy könyvesbolt előtt, 1948-ban, az Egyesült Államokban. Az ablakban Harold Halma rafinált, fekete-fehér portréja az akkor huszonnégy éves Truman Capote-ról. A számos újságban megjelent fotográfia a Random House-nál publikált Más hangok, más szobák (Other Voices, Other Rooms) borítóját díszíti. Az egyik nő fölkiált: „Milyen fiatal!” Mire a másik: „Nem fiatal; veszélyes!”.
Truman Capote (eredeti nevén: Truman Streckfus Persons; 1924-1984.) Archulus „Arch” Persons ügynök és Lillie Mae Faulk, tizenhat éves szépségkirálynő gyermeke. Négyéves korától – szülei válása után – anyai nagynénje nevelte az alabamai Monroeville-ben, majd 1933-ban anyjával és mostohaapjával (Joseph Capote) New Yorkba költözött. Hamisítatlan csodagyerek: négyévesen ír, olvas, kamaszkorában 215-ös IQ-jával iskola-rekordot állít be, majd tizenhét esztendősen befejezi tanulmányait - ettől kezdve a The New Yorkernek dolgozik. 1959-re jelentős ismertségre tesz szert: két O.Henry-díj, megjelent az Álom luxuskivitelben, társszerzője volt John Huston Ördögi kör (Beat the Devil) című filmjének, a főszerepben Humphrey Bogarttal. És – egyesek szerint fölháborítóan – nyíltan vállalja homoszexualitását Szívesen dicsekszik élő legendákhoz – így Greta Garbo - fűződő bensőséges barátságával, vagy hogy szeretői közt tudhat olyan heteroszexuális férfi-bálványokat, mint Errol Flynn. Bájos hazugságok.
A The New York Times 1959. november 16-i számában Capote háromszáz szavas hírt olvas egy gyilkosságról: november 15-én, a kansasi Holcombban brutális kegyetlenséggel megölték Herbert Clutter farmert és családját. (Feleségét, Bonnie-t, fiát - a tizenöt éves Kenyont -, és a tizenhat éves Nancyt.) Volt, aki föltette a kérdést: de miért került be ez a hír a lapba? Mert a módos Clutter – egyéb társadalmi megbízatásai mellett - Eisenhower kormányzása alatt a Gazdahitel Bizottság (Farm Credit Board) tagja volt.
Philip Seymour Hoffman és Catherine Keener
„Mindig az erősebb szenvedély győz”
Capote – gyerekkori jóbarátjával, az egykori, alabamai szomszéd lánnyal - (Nelle) Harper Leevel Kansasba utazik. (Egy éve múlva jelenik meg Harper Lee egyetlen regénye, a Ne bántsátok a feketerigót! Dill karakterét a szerző Capote-ról mintázza, a mű Pulitzer-díjat kap. Az 1962-es a filmet – Gregory Peckkel a főszerepben – három Oscarral és három Golden Globe-bal jutalmazzák. Capote nem lett Pulitzer-díjas. A nagyrészt eredeti helyszíneken forgatott, 1967-es, hangos sikert arató Hidegvérrel-filmadaptációt, Richard Brooks rendezésében, nem jutalmazta az Amerikai Filmakadémia – sem.)
Capote – szándékai szerint - cikket írna a gyilkosság közösségre gyakorolt hatásáról. Valójában kezdetét veszi egy öt és fél évig tartó melodramatikus rémtörténet. (A gyilkossággal vádolt Perry Smith-t és Richard Hickockot ’59. december 30-án vezetik föl a Finney Megyei Bíróság lépcsőjén. 1960-ban a bíróság bűnösnek találja, és halálra ítéli őket. Mindkettőt a Kansasi Állami Fegyház siralomházába szállítják, Lansingbe. Az akasztásra – többszöri fellebbezés, és azok elutasítása után - 1965. április 15-én kerül sor, Kansas Cityben. Az akasztáson – Smith kívánságára - Capote is megjelenik. Amikor a férfi nyakára kerül a kötél, elfordítja a fejét.)
Bennett Miller nagyszerű filmje az 1966-ban publikált Hidegvérrel létrejöttének – egyedülálló - körülményeit járja körül. Emellett – címszerepben a lélegzetelállító Philip Seymour Hoffmannal - bravúros portré Capote-ról, aki egyszerre vált popkulturális ikonná, és egy új irodalmi műfaj, a tény-, vagy dokumentumregény megalkotójává. (Capote először George Plimptonnak, a The New York Times újságírójának beszélt az általa megalkotott zsánerről („nonfiction novel”) a lap 1966. január 16-i számában közölt nagyinterjúban; „The story behind a nonfiction novel”.) Ettől kezdve másként írtak az alkotók - csak Capote nem tudott befejezni egyetlen regényt sem. (Norman Mailer Capote módszerét alkalmazza 1979-ben publikált, A hóhér dala című, Pulitzer-díjas regényének megírásakor. Mailer műve Gary Gilmore, az 1977-ben, Utahban kivégzett rablógyilkos utolsó hónapjait mutatja be.)
Miller munkája az egyszerre taszító, majd elesettségével szánalmat keltő anti-hős bukástörténete. A Hidegvérrel ugyanis: az ok, amely írója – és amerikai álma - összeomlásához vezetett.
A Capote-ban két szenvedély csap össze: az alkotói mánia-téboly vs. az író szerelme Perry Smith, a Clutter-gyilkosság egyik tettese iránt. Füst Milán kijelentése: „Mindig az erősebb szenvedély győz” esetünkben mit sem veszít igazságerejéből.
Célpont: a szív
Miller a Capote-féle lélektani hadviselés fontosabb állomásait tárja elénk; a stratégia ugyanolyan, csak az „áldozatok” változnak. Az író, Kansasban tett első látogatásától kezdve manipulált, hogy megszerezze, amit akar. Nancy Clutter naplóját. A kansasi nyomozóhivatal vezetője, Andrew Dewey bizalmát – és a belső információkat. Szabad belépést a seriff lakásába, amely Perry Smith cellájával szomszédos. Tízezer dollárért Krutch börtönigazgató korlátlan bejárásra szóló engedélyét az elítéltekhez. Perry Smith rokonszenvét, szerelmét, naplóját, etc.
Capote - eredményes - taktikája pofonegyszerű: egy nem várt pillanatban szerepet vált. Az anekdotázó, cinikus-ironikus, szellemes, a szexuális identitására félreérthetetlen jelrendszerrel utaló, de arról sosem beszélő művészből kibukik a szenvedő ember. Az elhagyott kisgyerek. Az anyját elveszítő, mostohaapjának vigaszt nyújtó árva. A félreértett társadalmon kívüli. Valójában Capote a minden emberben megbúvó szentimentalizmust hozza felszínre. Perry Smith és Richard „Dick” Hickock esetében pedig a kegyelem, a szabadság reményét csillantja meg.
A Capote, noha Philip Seymour Hoffman bámulatos metamorfózisára épül, korántsem one-man show. Remek Dan Futterman forgatókönyvének dramaturgiája, amely Gerald Clarke 1988-as Capote-biográfiáján alapul. (A tizenhárom évig készült, több száz oldalas életrajzot időszerű volna magyarul is megjelentetni.) Tökéletes a film ritmusa, eleganciával kezelik Mychael Danna kifinomult filmzenéjét. Továbbá – ezen a nívón értelemszerű - kiválóak az epizódszereplők: Catherine Keener – mint Harper Lee; a Hidegvérrel-ben hőssé emelt Andrew Dewey nyomozó szerepében Chris Cooper; a sokat próbált élettárs, Jack Dunphy bőrébe bújva Bruce Greenwood; William Shawn, azaz a New Yorker szerkesztőjeként Bob Balaban, és a filmben kétségtelenül karizmatikus Perry Smith szerepében Clifton Collins, JR.
Kitaszítva
Miller opusa – bár egy szörnyeteg portréja – megrázóan emberi történet. A direktor rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a bukás jeleit, és hogy Capote miért-hogyan teremtett olyan világot, valóságot a Hidegvérrel-ben, amelyet jó néhányan – sok szempontból joggal - hiteltelennek tartanak. (Ennek okát részint Capote munkamódszerével indokolják. A szerző az interjúk, beszélgetések során nem jegyzetelt, nem használt magnót, hanem az emlékezetére hagyatkozott. És beleszeretett a homoszexuális Smithbe, aki a gyilkosságokat végrehajtotta. Több – megbízható, színvonalas – tanulmányban, médiumban utalnak rá egyértelműen, hogy Capote és Smith szexuális kapcsolatot létesített a börtönben – de ez mindmáig nem nyert bizonyítást.)
Ma már tudjuk, az író évtizedek múlva a saját maga által kiötlött, és következetesen végig játszott macska-egér harcnak vált a vesztesévé, sőt, áldozatává. Mikor 1975-ben az Esquire magazin részleteket közölt az alkoholista, drogfüggő Capote kulcsregénynek szánt – soha be nem fejezett – regényéből, a Meghallgatott imákból (Answered Prayers), a gyomorforgató társasági pletykagyűjtemény szereplői örökre becsapták előtte az ajtót.
Ennek ismeretében – s persze több évtized távlatából – különösen vészjóslóan hat Perry Smith Capote-hoz írt leveleinek kendőzetlenül intim záró sora: „Adios, amigo!” Sorok egy zsenihez az Aranykorból – mikor az Író ikon volt.
