DVD: Egyáltalán nem bolond
Kritika a Bolond szív című filmről
Jeff Bridges megérdemelte az Oscart, semmi kétség. Persze túlságosan megszakajtania sem kellett magát: azért kapta, mert ő a Jeff Bridges. Maga a film más tészta, nem csodálom hogy nem halmozták el díjakkal. Nem túl sűrűn fordul elő, hogy az anyag és a színész, aki a főszerepet játssza, enyire külön kategória legyen. Megtörténik persze, és ez a film erre a kitűnő példa.
Bridges a maga négy évtizedes karrierje során sok rossz filmben szerepelt, de ő maga sosem alakított rosszul. A kor meghozta számára az elfogadottságot, egyfajta hibriddé növesztette, karakterszínész és sztár keverékévé, akinek besorolhatatlansága éppen személyiségének brutális átütőségéből adódik. Ahhoz hogy mellékszereplő maradjon, ahhoz túlságosan uralja a vásznat, ahhoz pedig, hogy szimpla filmcsillag legyen, túlságosan sok intelligencia árad az alakításaiból.
“Bad” Blake egykor volt valaki. “Ma már másvalaki vagyok”, énekli egyik dalában. Ő, aki csókkirály volt, a countryzene istene, mostanában bowlingtermekben és lepukkant kócerájokban “koncertezik”, teljesen le van égve, napközben csak piál és az olcsó motelek foltos tévéképernyőit bámulja. Egyetlen emberi kapcsolata az ügynöke, aki ezermérföldekkel odébb, egy puccos irodából próbálja Blake karrierjét igazgatni, ám ez egy efféle csökönyös alkoholista esetében, mint Blake, nem megy könnyen. Az énekes élete azonban ha nem is éles, de kellemetesen kényelmesen csalinkázó fordulatot vesz, amikor összeismerkedik egy nála évtizedekkel fiatalabb újságírónővel.
Jean (Maggie Gyllenhaal) egyedülálló anya, akinek van egy négyéves kisfia. Blake megpróbálja a nővel a kapcsolatát szorosabbra húzni, egyéjszakázásnál többet szeretne Jeantől - közben még a karrierje is magához térni látszik, egykori tanítványa, a mára sztárrá lett Tommy Sweet (Colin Farrell) kéri fel új dalok megírására -, és a dolog szépen alakulgat, ám Blake alkoholizmusa szabotálja azt, amivé kettejük lehetnének. Miután minden szétesik, és nincs hová továbbzuhanni, akkor végre Blake segítséget kér, és az egyetlen igazi barátja, Wayne (Robert Duvall olyan, mint egy faltörő kos, amit nyolcvan év edzett megállíthatatlanná) a segítségére siet.
A film legnagyobb hibája, hogy semmiféle spontaneitás nincsen benne. A forgatókönyv Thomas Cobb 1987-ben kiadott regényén alapul, és úgy csavarja a dramaturgiát, ahogyan azt már kismilliószor láttuk. Olyannyira előre látható az összes fordulat, hogy az már szinte ciki. Az életben a legkiszámíthatóbb, hogy kiszámíthatatlan, és ennek itt nyoma sincs: minden pont úgy történik Blake-kel, ahogyan azt a megváltása irányába csordogáló történet megkívánja. Túl sok a szkriptben a matematika, a struktúra meg az egymásra épülő jelenetek meg a motiváció erőltetése - forgatókönyvíró-iskolák bűze párolog belőle.
Tényleg csak az alakítások, sőt, a jelenlétek mentik meg a filmet. Gyllenhaal (bár a szerepe eszméletlenül gyérre lett megírva) és Duvall, meg az összes mellékszereplő kellemes vendégként van jelen ebben a Bridges számára berendezett filmes bunkerben - utóbbi karizmája, rezdülései, elképesztő szimpatikussága adnak érzelmi alapot, nézői reakciót biztosító felépítményt az egésznek, és teszik fel rá a lezárás megnyugtató tetejét. A rendezés visszafogott, az operatőri munka gyönyörű, bár néha már-már reklámfilmesen csiricsáré. Persze ez nem egy realista film, eleve. A zene viszont szenzációs, érdemes megvenni a soundtracket, az utóbbi évek egyik legjobb country albuma.
Kellemes film, amikor kell; szomorkás, amikor lehet; de ettől függetlenül kevés.
