Egy személyiség margójára

Kritika a Martha Marcy May Marlene című filmről

A Martha Marcy May Marlene olyan hülye cím, hogy a filmet forgalmazó Fox Searchlight még pályázatot is hirdetett: ajándékcsomaggal jutalmazta azokat, akik ötször egymás után, gyorsan ki tudták mondani. A hadarójátékon túl értelme is van a címnek: a széteső személyiség egymás mellett párhuzamosan létező darabjait nagyszerűen foglalja össze a négy részes kis nyelvtörő. Egy fiatal lány zavaros lelkiállapotát követjük a filmben, aki két év után megszökik egy furcsa szektából, és próbál visszailleszkedni társadalomba nővére és annak férje segítségével.

Sean Durkin rendező több interjúban is elmondta, hogy először szektákról szeretett volna filmet forgatni, de aztán az anyaggyűjtés során jött rá, hogy a szektákból kiszabaduló emberek micsoda testi-lelki változáson mennek keresztül. Ebből a szempontból a legérzékenyebb időszak a normális életbe való visszarázódás első pár hete: így a film keretét is az az időszak képezi, amikor Martha/Marcy May (Marlene) felhívja a nővérét, hogy segítséget kérjen. A két testvér korábbi életére és kapcsolatára csak elejtett megjegyzések utalnak, ahogyan az sem derül ki, hogy Martha miért döntött úgy, hogy tagja lesz ennek a kommunának, ami először egy szimpatikus önfenntartó hippifarmnak is tűnhetne, de aztán egyre több zavaros és félreértelmezett filozófia szennyezi ezt kezdetben tiszta és idilli képet.

Martha szektás múltja a jelenbe való visszatérésére vetül ki, ahogyan a főszereplő, úgy a néző sem lehet mindig biztos abban, hogy éppen melyik helyszínen, melyik idősíkban vagyunk. A rendező finoman rétegzi egymásra a két idősíkot, és villantja meg a Martha lelkében dúló indulatokat, amelyeket a lány képtelen kommunikálni családja felé. A téveszmék egyre inkább eluralkodnak rajta, annyira, hogy végül a nézőt is magával ragadja: Marthához hasonlóan egy idő után mi sem tudjuk., hogy mi történt valójában, és mi csak a főszereplő fejében, egészen addig, amíg a befejezésben a két sík teljesen egymásra vetül.

A Martha Marcy May Marlene az a fajta független film, ami egymás után teszi fel a kérdéseket anélkül, hogy azokat megválaszolná. Ez idegesítő is lehet, főként a befejezést átkozhatják a hagyományosabb szerkezetek kedvelői, de a rendezőnek sikerül megtalálnia azt az egyensúlyt, hogy minden szereplőjét egyformán ellentmondásosnak mutatja be, sőt a vágyott normális élethez képest a gonosz-rossz szekta nem egyszer egészen tisztának tűnik, amibe hátborzongató belegondolni. A MMMM egy ügyesen elkészített pszichothriller, Sean Durkin erős és karizmatikus bemutatkozása, ami nem hiába nyerte el a tavalyi Sundance fesztiválon a legjobb rendezés díját - minden bizonnyal nagy segítség volt, hogy a filmnek létezik egy korábbi, rövidfilmes változata is, Mary Last Seen címmel, amely egészen a Cannes-i rövidfilmes program fődíjáig jutott. (A kisfilm előzetese, amiből kiderül, hogy a helyszín, a hangulat és a szereplők egy része már 2010-ben is megvolt)

A nagy változás a kisfilm és a nagyfilm között a címszereplő: Elizabeth Olsent szokás az Olsen-ikrek húgaként emlegetni, és noha valóban hasonlít a Bír-lak kisbabáira egyes vonásaiban, de ettől eltekinve semmiképpen sem lehet egy lapon említeni testvéreivel. Elizabeth Olsen alakításáról mindenhol leírták már, hogy erős, érzékeny, impresszív, nyugtalanító, ami valójában azt jelenti, hogy úgy tud megformálni egy totál szétesett, teljesen passzív főhőst, hogy azt a végtelenségig tudnánk nézni, holott tulajdonképpen nem csinál semmit. A szektavezér John Hawkest sem szabad kihagyni a dicsérethullámból, a Winter's Bone-ban nyújtott alakításáért tavaly már Oscarra jelölték, a MMMM-os, egyszerre félelmetes és gyönyörű szereplését pedig illusztrálja ez a dal, amit a filmben Marcy May-nek dedikál.