Egy szoknya, egy nadrág

A selejt bosszúja

Bemutató: 2005. október 20.

Azért ez már kínos – mondja a kettejük közötti lezajló jelenetre a Dulcineát alakító Kéry Kitti Rudolf Péternek, és tényleg. Az ember egy órát vár, mire megfogalmazódik benne, hogy mit érez a film kapcsán. Az Egy szoknya, egy nadrág zavarba ejtően együgyű, érthetetlenül összecsapott fércmunka, tömény reklámkampánnyal, tévés sztárocskák tucatjaival, arcpirító cameókkal, közhelyszerű médiakritikával.

Véget nem érő önreklám A film plakátja

Az Egy szoknya, egy nadrág 1943-ban Latabár Kálmán nagy sikere volt, melyben olyan remek partnerekkel játszott együtt, mint Csortos Gyula, Turay Ida, vagy Mihályi Ernő. Történt mindez a negyvenes években, amikor a magyar vígjáték fénykorát élte, a Meseautót követően évekig bármit el lehetett adni vígjáték címen, minden siker lett, olyannyira, hogy még az amerikaiak is kölcsönöztek tőlünk ötletet (a Meseautó amerikai remake-je Car of My Dreams címmel). A harmincas évek kezdetén új sztárok születtek, Kabos Gyula, Latabár Kálmán, Csortos Gyula és társaik milliókat vonzottak a mozikba. Máig irigyelt korszak, melyet azóta sem sikerült megismételni, s a rendszerváltás után már megközelíteni sem. Talán ezért gondolták Kabay Barnáék, hogy ha új ötletekkel nem, akkor talán a régi sikerek újraforgatásával életet lehet lehelni a magyar vígjáték nevű, kihalt állatfajba.

Az eredeti történetben Latabár híres színészt alakít, aki ugyanannak a nőnek udvarol, mint egy szélhámos gróf. A grófnak ráadásul egy soha nem látott spanyol menyasszonya is van, Latabár az ő bőrébe bújik bosszúból, hogy megleckéztesse az őt leripacsozó grófot, és ráadásképp megszerezze az imádott hölgyet.

A téma leporolva ma is népszerű lehet, s az amerikai filmekben olyan nagy sikerrel használt nőnek öltözött férfi karakter is dívik még. Az Aranyoskám Dorothy-ja (alias Dustin Hoffmann), valamint a Mrs. Doubtfire házvezetőnője (alias Robin Williams) után most ismét eljött Sóvári Péter ideje, aki Dulcineának öltözve ezúttal Rudolf Péternek adott kihívást és bizonyítási lehetőséget.

Mindannyian sztárok vagyunk Szerednyei Béla, Pogány Judit, Kern András

A 2005-ös változatban a történet átalakult, modernizálódott, így a jelenkor hangulatának megfelelően lett a grófból kábeltévé igazgató, a kezdő színésznőcske által áhított nagy szerepből tévésorozat karrier, a spanyol úrhölgyből pedig mexikói tévésorozatokat gyártó cég menedzserasszonya. Grófok és bárók híján ez akár még rendben is lenne, bár a film során folyamatosan céltáblának használt talk show-k és latin szappanoperák karikírozása rettenetesen elcsépelt téma, ráadásul az egyik kereskedelmi televízió gyártószerepe miatt az önirónia erősen mellészállt. Főleg úgy, hogy nevezett tévécsatorna valamennyi „sztárját” (meg a másik csatornától is párat) beleerőszakolta a filmbe, amitől az egész véget nem érő önreklámmá változott. S ha nem lettünk volna elég szemfülesek, akkor a kamera még ki is segített nekünk: íme, itt énekel a Megasztár győztese Oláh Ibolya, íme, ez a tévés személyiség nálunk is szerepel a képernyőn, íme, ez egy nem nálunk futó talk show paródiája. A rendező partner a dilettáns kiemelésben: félközelikkel, közelikkel, premier plánokkal mutat rá a producerek számára fontos szereplőkre, s igaz ez a filmbeli reklámokra is, ami a Magyar vándorhoz hasonlóan ezúttal is kínosan szembeötlő. Szuperközelivel mutatni a jelenet közepén egy snittben az autósrádiót és rajta a 103.3-as frekvenciát, a kinyíló számlalevélben ráközelíteni a bank nevére és logójára – szomorú dolog ezt látni. Mi köze ennek a játékfilmkészítéshez, miért nem tudunk amerikai mintára visszafogottan reklámot csempészni a filmbe, miért kell ennyire alárendelni az alkotói munkát a producerek akaratának?

Ráadásul a költségvetésbe az már nem fért bele, hogy a Nemzeti Színházba is bebocsátasson a stáb, így amikor a nemzet kiválósága fellép, csak egy vágóképet kapunk a kivilágított épületről, melyet gyér tapssal egészítenek ki, s a következő képen már elég a sminkjét törölgető, majd a sikeres fellépése örömére koccintó Rudolf Pétert látnunk.

Apropó Rudolf. Én nem kérem számon, hogy miért látszik egyértelműen férfinak a nőnek öltözött színész, mert ez a hatvankét évvel ezelőtti változatban is így volt, ráadásul ott még nyilvánvalóbb volt a dolog Latabár kidudorodó ádámcsutkája miatt. Nem ez volt a lényeg, ha el akartuk hinni, hogy az illető nő, és a szereplők is hitték, miért ne, ettől film a film. Sokkal fájdalmasabb egy, a tudását aprópénzre váltó remek színészt ripacskodni látni. Mert hiába a filmbeli ellenkezés a pejoratív kifejezéssel kapcsolatban, amit látunk, azt látjuk.

Egy kis tartást, színt várunk Rudolf Péter

A néző nyilván sejti, mit kaphat egy Meseautó és egy Hippolyt remake-től, a stáblistát végignézve a humorról és helyzetkomikumokról is lehet ködképe, de az ilyen alkotásokban eddig nem vitézkedő Rudolf Pétertől mégiscsak várna egy kis tartást, színt, amit az utánozhatatlan  Latabártól megkaptunk. Természetesen nem a Latabár-alakítást akartuk újra látni, hanem egy hozzá hasonlóan egyedi, finom humorral, öniróniával fűszerezett jutalomjátékot. Olykor-olykor meg is kaptuk, de sajnálatosan ritkán a kilencven perces játékidőhöz képest. Mondom ezt még akkor is, ha Rudolftól a többieknél klasszissal többet kaptunk. Talán még Pogány Judit alakításában van némi tűz és cinizmus, Kern ezúttal öltönyébe bújva inkább meghúzódik a háttérben (kár, mert így elmaradt az eredeti film egyik legsikerültebb jelenete, a zseniális Csortos telefonos randi-közvetítése: „Most közelebb húzódik a gróf, Ibolyához. Ibolya keresztbe teszi a lábát… igen, igen határozottan látszik a térde!”), Mucsi és Scherer felesleges reklámérték gyanánt ragadnak a moziban, afféle Kapa-Pepe paródiaként, jó isten sem tudja eldönteni, hogy utánozni, vagy kifigurázni akarták önmagukat.

Az eredeti szövegek mai kifejezésekkel való elegyítése ugyancsak kudarcba fúlt kísérlet, választani kellett volna az új trendi kúlszöveg, vagy az eredeti film mára talán porossá lett, de új korában jól bevált párbeszédei között. A film végének átírása, a megerőszakolt happy end is szerencsétlen ötlet, legalább annyira érthetetlen és felesleges, mint a hosszasan elnyújtott diszkójelenet.

Az Egy szoknya, egy nadrág nagy elődök nyomába lép, de sajnos nyomukba sem érhet, nem az a film, amire évek óta hiába várunk, remake mivolta ellenére sem a magyar filmkomédia aranykorának méltó folytatója. Ezzel együtt akár kasszasiker is lehet belőle, aki a magyar szappanoperák szerény izgalmaival és erőltetett humorával beéri, biztosan jól szórakozik majd rajta.