Éjféli moziláz

Tippek a trip-re

Bemutató: 2006. november 23.

A New Yorkban született kanadai történelemprofesszor, Stuart Samuels nem először ás mélyre a celluloid világába. A New York-i filmkritikusok díjával jutalmazott Visions of Light: The Art of Cinematography, melyben a filmoperatőrök munkáját hozza közelképbe, az egyik legtöbbet sugárzott filmtörténeti dokumentumfilm.

A híres és nem kevésbé hírhedt, mára azonban méltánytalanul feledésbe merült éjféli moziknak előbb egy teljes kötetet szentelt, majd megfilmesítette a témát. Tagadhatatlan, hogy a jelenség méltó emlékművet kapott. Az Éjféli moziláz (Midnight Movies) a fikciósokat meghazudtoló ritmusban pereg. Kiszállni lehet, de nem érdemes. „Szoba visz a légvonat?” Nemcsak fejek és a korabeli felvételek beszélnek, hanem a filmek is – önmagukért. És zene, zene, zene…

A megderesedett hajú egykori fenegyerekek

Samuels páratlan precizitással kutatta fel a jelenség egykori résztvevőit. Kamerája előtt megdöbbentő őszinteséggel vallanak a megderesedett hajú egykori fenegyerekek. A stílus talán konszolidálódott, a lendület maradt. A sűrűn gesztikuláló, feltűnően közvetlen fétisek megnyílnak, s ontják a sztorikat, ontják a humort, ontják a múltat. Felpörög az időgép. Hosszúhajú, borzas rendezőpalánták a vásznon. Pénz nélkül forgatják le agyrémeiket. Talán nem is annyira a közönségnek, mint inkább maguknak. Jól tudják, a kivilágított, elegáns filmszínházak aligha fogadják be alkotásaikat. És itt lép a képbe a New York-i Elgin mozi, amely korszakalkotó ötletével, az éjféli mozielőadásokkal, a 70-es évek elején kultuszt teremtett… és kultfilmeket.

Ahogy a filmben is elhangzik, a kultfilmeket nem a rendezők vagy a kritika teszi kulttá, hanem a közönség. A közönség, amely abban a bizonyos hőskorszakban apró, szinte teljesen jelentéktelen hirdetésekből szerzett tudomást a szokatlan időpontban történő vetítésekről. A közönség, amely napról napra szaporodott, s napról napra elszántabb lett. A közönség, amely nem szégyellt rajongani és szájhagyomány útján terjeszteni a kultragályt. A közönség, amelynek soraiban Dennis Hopper, Peter Fonda és John Lennon is helyet foglalt. A közönség, amely szentté avatta a maga választottjait, s az egekig emelte őket.

Ilyen kiválasztott volt Alejandro Jodorowsky El Topo-ja, a vérben és misztikumban fürdő mexikói ellen-western. Aztán következett a kisköltségvetésű, de annál nagyobb hatású zombi-kult, Az élőhalottak éjszakája. George A. Romero horrorja nemcsak a műfajt újította meg, de a jó időben volt a jó helyen. Fehér zombikkal szembeszálló színesbőrű főhősével és éles társadalomkritikájával sokkolta az amúgy is krízishelyzetben lévő Amerikát.

A kultfilmeket a közönség teszi kulttá

És aztán egy jamaikai díler-sztori hátán betört a ritmus is. Perry Henzell rasta-filmjével (The Harder They Come -- Most jön a neheze) megtáncoltatta az országot, s a reggae kiirthatatlanul befészkelte magát az amerikai agyakba.
Nem sokkal később jött botránykedvelő John Waters, aki mélyebbre kívánt menni a Mélytorok-nál, ezért megalkotta a maga transzvesztita-verzióját. A Rózsaszín flamingók real-ben felvett topjelenete, amikor is a túlsúlyos „hölgy” gőzölgő kutyaszart csipeget desszertként, fel is véste magát a tiltólistára Ausztráliában, Kanadában és Norvégiában. Waters ünnepelt, érezte, hogy végre rossz útra lépett, és ha így halad, előbb-utóbb valóban ő lehet a moziban az „undorkeltés géniusza”.

Transzvesztitából és horrorból sosem elég. Elődeit megfejelve mindezt Jim Sharman musicalben adta elő. A beöltözősdi nem a Star Wars-szal kezdődött. A Rocky Horror Picture Show vitte a totális őrület pálmáját. Rajongói  -- nappal megbízható honpolgárok, ápolónők, teherautósofőrök és kalauzok -- éjfélkor magukra öltötték a tüllcsodákat, s kísérteni indultak a vetítő sötétjében – százszor, ezerszer, kétezerszer is akár. A sor méltó lezárása David Lynch, aki már a kezdet kezdetén sem volt közérthetőbb, mint ma. A Radírfejet nem is ezért szerették, az éjféli közönség a nyomasztásra ment…

Hat teljesen különböző film, hat eltérő stílus és ritmus, ami kultuszt teremtett. Egyetlen közös vonásuk a másság. A periféria felvállaltan provokatív filmjei, távol a hagyományoktól, távol a mainstream-től. Egy halott korszak nagyon is élő, maradandó filmjei. A kultstátusz maradt, a jelenség tovatűnt. Hogy ma miért nincs létjogosultsága egy ilyesfajta kulturális jelenségnek? Mert ami sokkol és megdöbbent, ma már a mainstream-vonulatban kap helyet. A filmesek pedig egymásra licitálva igyekeznek mellbe vágni a rajongókat, akik szolgai módon vásárolják a szuveníreket, s öltöznek be Darth Vadernek vagy Luke Skywalkernek. Az El Topo-n már nem akad fenn senki, a Rocky Horror Picture Show-t elcsépelték, a transzvesztitákat meg már szinte le se lehet zargatni a vászonról. A mozi közösségi élményét megörökölték az otthoni dvd-zések, az össznépi kábulat már nem unikum. Az éjfélből pedig maximum a kísértetek maradtak....vászonra feszítve.