Elhagyatva

sokadik érzék

Bemutató: 2002. december 12.

Az amerikai szupernő mítoszát döntögeti ugyanis a film, ám felépítenie sokkal inkább sikerül, mint talpazatáról ledöntenie azt. Katie ugyanis az igazi US-mintalány. A fiúk loholnak utána, ám ő rendíthetetlenül a könyvtárban ülve írja a diplomamunkáját. Szép és okos – ez a két összetevő kell ugyanis, hogy egy főhősnő megkapja a másfél órára szóló jogosítványát: superwomanként futkározhat egy filmben.

Katie Holmes mindvégig lelkiismeretesen így is tesz. Hogy mégis mi elől rohan, a film utolsó jelenetei adják csak hírül – hacsak már korábban nem fogtunk gyanút. A lány két éve eltűnt barátjának, igaz szerelmének– mely szerelemről többek között például virágos rétek flashbackjei által győződhetünk meg - titokzatos megjelenésével kibillen lelki egyensúlyából. Érthető módon, hiszen nyilvánvalóan felzaklatja az irracionális eltűnést követő még furcsább felbukkanás. Ám annál érthetetlenebb és indokolatlannak tűnő, hogy miért menekül Katie aztán olyan kitartóan a fiú elől – egészen a történet végéig. Első számú gyanús tényező.

Az emberi agy holtak és élők között elmossa a határokat Benjamin Bratt és Katie Holmes

További sejtéseinket a film lélektanilag is indolkolja: a szülők nélkül, magányosan, „elhagyatva” élő Katie további emlékképei a didaktikusan gyakran megjelenő gyermekkori képek, melyekben egy kislány álldogál magányosan. Flaschbackekkel azonban túl egyszerű érzékeltetni azt, amit színészi játékkal érzékletesebb: hogy egy nő egyszerűen megbolondult a magánytól, legutolsó elhagyatását már nem tudta feldolgozni.

Pedig a lehetőség erre a „többre” megvan a filmben: a legigényesebb alakítást nyújtó Benjamin Bratt személyében. Bratt azt a rendőrt játssza, akit hogy – hogy nem, épp két év után kértek fel az eltűnt fiú utáni nyomozásra. Természetesen belebolondul ő is Katie-be, ám eközben sem felejtve hivatását göngyölítgeti a szálakat. Addig, amíg a kígyó a saját farkába nem harap: kiderül, hogy a lány annak idején meggyilkolta Embryt (Charlie Hunnam). A fiú később nem valósan, csak látomásaiban jelent meg. Kopó barátunk azonban ekkorra már elkésett…
 

Leküzdhetetlen előzményei vannak Stephen Gaghan, író-rendező

A forgatókönyv írója, Stephen Gaghan mesterségbeli tudásáról már bizonyítékkal szolgált  Soderbergh-féle Trafficben. Gaghan az Abandonnak rendezője is egyúttal, operatőre pedig az a Matthew Libatique volt, aki a Rekviem egy álomért című filmet fényképezte. Az Elhagyatva képi világa az alkotók által elképzelt atmoszférát támasztja alá: sok-sok árnyékkal, baljós sötétkékekkel. 

A film folyamatos feszültségkeltő szándéka nem igazán valósul meg. Két eset lehetséges ugyanis a nézői oldalról: ha nem jöttünk rá a megoldásra útközben , nem értjük, miért hisztériázik szegény lány folyamatosan, amikor, egyszerűen fogalmazva, igazából örülnie kéne. Az érthetetlen menekülési jelenetek nem keltenek félelemérzetet. Ha meg tudjuk a megoldást, azt annyira triviálisnak érezzük, hogy maximum szegény rendőrért aggódhatunk.

Az Elhagyatva című filmnek leküzdhetetlen előzményei vannak. Ha ugyanis készült előtte egy Hatodik érzék, egy Más világ, Egy csodálatos elme vagy egy Pók, nehéz újat mutatni arról a világról, amelyben az emberi agy holtak és élők között elmossa a határokat. Talán már csak a színészi játék mentheti meg az ilyen filmeket a közhelyszerűségtől (ez esetben a főszereplőnő sok lehetőséget hagyott elmenni maga mellett – a kedvesség és az ijedtség mellett kevés szín keveredett a játékába). Egyébként pedig hamar kifogyhat a szusz az Abandonokból és társaikból, ha már ki nem fogyott.