Elhagyott szoba

5 csillagos thriller

Bemutató: 2007. augusztus 2.

A technikailag mesteri Kontroll után nagyon vártam, mit fog a rendező kihozni egy profin megírt műfaji történetből. Az Elhagyott szoba megfelelően nyomasztó, a kellő helyeken ijesztő és néhol még meglepő is. A forgatókönyv profi, de távolról sem tökéletes. A rendezés majdnem az.

A műfajok nagy mozis körforgásában az egyes felkapott zsánerek egyre gyorsabban fáradnak el. Ha Hollywoodnak bejön egy stílus, azt rendszerint addig szipolyozza, amíg az összes eredetiség ki nem száll belőle. A kaszabolós – slasher – horrorok kilencvenes évek közepén bekövetkezett reneszánsza óta eltelt szűk évtized alatt a műfaj teljesen befulladt.

Ha manapság egy filmben maszkos őrültek hatalmas késeket lóbálva torkuk szakadtából sikoltozó áldozataikat hajszolják elhagyott, sötét vidékeken, a nézőből jobbára csak egy unott ásítás szakad fel. Antal filmjében azonban szerencsére nem puffasztott keblű szőkeségek és gimnáziumi futballistát alakító kigyúrt harmincasok az áldozatok, akik ráadásul végig teljesen illogikus módon cselekszenek, mintha homloklebeny eltávolításon estek volna át a sztori kezdete előtt.

Az alkotók egyébként sem az elmúlt évek tinihorrorjait tekintették előképnek, ez teljesen világos már a Saul Bass inspirálta főcímből is. A rémálomszerű szálló vélhetően nem véletlenül idézi a Bates motelt – Antal Nimród nyilvánvalóan a hitchcocki suspense megteremtésére helyezte a hangsúlyt, mintsem a szereposztás egyre véresebb és agyafúrtabb megtizedelésére. Akik az elmúlt időszak ijesztően népszerűvé váló kínzás-pornóját várják a filmtől, csalódni fognak. Az Elhagyott szoba félelmetes, ijesztő, de meglepően kevéssé véres. 

A lepattant motel világa kellőképpen fojtogató és nyugtalanító

Az Elhagyott szobát egyrészről a két szépen megrajzolt főhős emeli ki az átlag stúdióthrillerek sorából. Amy és David Fox egy szörnyű családi traumán túl lassan ott tartanak, hogy képtelenek elviselni egymás társaságát, a válás elkerülhetetlen. A tablettafüggő, neurotikus asszony (Kate Beckinsale) és a fáradtan cinikus férj (Luke Wilson) megviselt veszekedése teszi ki a film első harmadát.

A műfajra jellemző lassú kezdés a filmnek tulajdonképpen előnyére válik. Alkalmunk nyílik megismerni a főhősöket, így a néző később valóban szorít a túlélésükért, szemben a mai horrorokra jellemző „aki hülye, haljon meg” hozzáállással. Az elsősorban komikus szerepeiről híres Wilson és a Trinitybe oltott vámpírvadász szerepéből kitörni igyekvő Beckinsale nagyszerűen alakítják a frusztrált házaspárt, annak rémült hitetlenkedését, végül elhatalmasodó rettenetét.

Sajnos a modern marketingtechnikáknak és a közönség szükségszerű pozicionálásának hála a kulcsjelenetek nagy része a thrillerekre jellemző módon most is bekerült az előzetesbe. Így a film első fele gyakorlatilag azzal megy el, amit a néző valószínűleg úgyis tud. Egy ilyen film maradéktalan élvezetéhez pedig elengedhetetlen, hogy minél kevesebbet ismerjünk a cselekményből.  

Az alaphelyzet végtelenül egyszerű. Egy házaspár egy vészjósló motelben reked az éjszakára, ahol lassan rájönnek, hogy egy készülő snuff film áldozatai, azaz rejtélyes fogvatartóik kamerák előtt igyekeznek meggyilkolni őket.

Két szépen megrajzolt főhős emeli ki az átlag stúdióthrillerek sorából

A forgatókönyvíró Mark L. Smith feltehetően ismeri a slasher horror és a suspense thriller műfajokat, mint a tenyerét, így képes biztos kézzel lavírozni a zsánerkonvenciók között. Egyfelől láthatjuk az összes megszokott elemet, ugyanakkor mindegyiket igyekszik újszerűen, kiszámíthatatlanul használni. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, így a cselekmény tartogat meglepetéseket még a legelvakultabb horror-rajongók számára is.

Sajnos a sztori vége elsietett, elnagyolt, nincs egy színvonalon a felvezetéssel. A befejezésen a Titanic közönsége konkrétan felszisszent. Ismerve a hollywoodi rendszert, nem lehet kizárni, hogy a tesztvetítések eredményeképpen változtattak egy esetleges eredeti lezáráson. Számomra szimplán csak túl egyszerűnek, túl generikusnak tűnt ahhoz képest, hogy előtte az alkotók nagyon szépen játszottak az elvárásokkal és műfaji hagyományokkal.

Az alapszituációban és a szükségszerűen kevés karakterben épp, hogy egy nagyjátékfilmre való szusz van. Ezzel szerencsére a készítők is tisztában vannak, így nem nyújtják a filmet a végtelenségig. Mihelyt Amy és David rájönnek, hogy mi vár rájuk, az események egy elszabadult vonat sebességével robognak, alig van megállás egy-egy szusszanásnyi időre, hogy aztán újrainduljon a paráztatás.

Antal mesterien fokozza a feszültséget, így a hirtelen kirobbanó terror annál hatásosabb. Dicséretet érdemel, hogy ritkán folyamodik az olcsó, hatásvadász, hangos zenei felcsattanásokkal kísért ijesztgetésekhez. A rémület az őszintén
fojtogató atmoszférából és a valóban fenyegető helyzetekből fakad.

Tartogat meglepetéseket még a legelvakultabb horror-rajongók számára is

A hangulat megteremtésében nagy segítségére volt Antalnak a korai Tarantino filmeket is fényképező lengyel származású Andrzej Sekula operatőr. A lepattant motel világa kellőképpen fojtogató és nyugtalanító.

A stábból egyedül a motel igazgatóját alakító Frank Whaley teljesítménye nem győzött meg. A színész nyilván nem egy Anthony Perkins, de a karakterét igen rossz irányból közelítette meg. A film csúcspontján alakítása pedig egész egyszerűen nevetségessé válik, miután egy atomrobbanás szintjén túljátssza szerepét.

Az egyébként ügyes iparosmunka forgatókönyv hiányosságain túl a film remek szórakozást ígér a műfaj rajongóinak és a nem túl ijedős mozirajongóknak. Antal Nimród első hollywoodi rendezése meggyőző, erős munka. Egy mainstream horrorból a maximumot hozta ki. Kíváncsian várjuk, hogy más műfajokban is megvillantsa tehetségét.