Elveszett jelentés

Magukra hagyott szavak

Bemutató: 2004. március 11.

Sofia Coppola nem tagadja, hogy kicsit magát is sikerült beleforgatnia második egészestésébe. Francis Ford lánya ugyanis nem kevés időt töltött el a japán fővárosban, látogatásai során mindannyiszor rácsodálkozva a „sárga nép” furcsaságaira. A víziaerobic, a nyershal-vacsora, az italreklámokról mosolygó amerikai „importsztárok” meg a furcsa angolsággal elüvöltött karaoke-szereplések végül mind alapot adtak egy „nem értem” film elkészítéséhez. A japánok nem értik, bár majmolják a lezser amerikaiságot, az amerikaiak meg értetlenül állnak a folyton vigyorgó és az életre egyre kisebb kamerák mögül rácsodálkozó japán mentalitás előtt. Akik meg a szavakon és korosztályi gátakon, no meg a főleg whiskys palackokból álló Üveghegyen túl mégis megértik egymást, soha be nem teljesülő románcba forrva várják az örökkévalóságot. Az Elveszett jelentés két idegen története. Idegenek a helyen, a helyzetben, idegenek a körülöttük lévőknek, idegenek a világnak. Csak egymásnak nem idegenek.

A Lost in translation poénjainak nagy része arra épül, hogy a Tokióban whisky-reklámot forgató kis szakmai és nagy klimax-válságban lévő színész, Bob Harris, azaz Bill Murray, akit egyébként ezért a szerepéért Oscar díjra jelöltek, kimagaslik a japánok közül. Így aztán nem felel meg neki a zuhanyzófej magassága, viszont a szobabicikli diktálta japán iram meg túl gyorsnak bizonyul a számára. Nemcsak a méretekkel és a tempóval, de a szamuráj-jakuza vonal mentén kialakult munkamódszerrel, a bugyuta ferdeszemű humorral, no meg a helyiek angoltudásával is meggyűlik a baja. Szerencsére nem kerül hasonlóan kellemetlen szituációk közé a Scarlett Johansson alakította állástalan filozófus, merthogy alig van 160 centi, dolgoznia meg egyáltalán nem kell, hiszen csak örökmozgó fotós férjét (Giovanni Ribisi) kísérte el egy kiküldetés erejéig. Az ő problémái, amiket eleve a saját nyelvén is nehezen tud megértetni másokkal, már csak szakmájából, no meg korából adódóan is, inkább létkérdéseket feszegetnek. Miután kipróbálta az írást, de rájött, hogy tehetségtelen, kísérletezett a fotózással, de 140-féle lábközeliből egy sem lett igazán hiteles, a keleti meditációk lelki elmélyüléséből maximum a cd-borítóig jutott, s a házasság intézménye se tűnik annak, aminek elképzelte, meglehetősen elanyátlanodva kóborol a Metropolist idéző megacityben. Nos ők ketten, Alice Csodaországban meg Gulliver Lilliputban, nyilvánvalóan találkoznak, s természetesen egymásra találnak, de mindezt olyan apró, tapogatózó lépésekben teszik, hogy az egyszeri mozinéző bizonyosan húsig rágja a körmét izgalmában, annyira drukkol nekik, s ehhez képest a megoldást is csak egy fülbesúgott vallomás formájában kapja, azaz a végkifejletből ügyesen kihagyják. Ez persze nem feltétlenül baj, mert a folytatás, vagyis hogy ki-ki megcsalja-e végül élete párját, avagy marad a konvenciók feszélyezte határok között, úgyis egy más lapra tartozik, de lehet, hogy egyáltalán nem is fontos. Lehet, hogy elvész a többletjelentésben.