Engedj be!
A vámpírmítosz álomszép rekonstrukciója
Bemutató: 2009. július 2.
A svéd Engedj be! a tavalyi év nagy meglepetésfilmjei közé tartozik. A kis költségvetése ellenére is nagy formátumú mozi napok leforgása alatt vált az ínyenc filmbarátok kedvencévé; mint különleges kincset, úgy adták egymásnak kézről-kézre, bizonyítva a minőség örök meggyőzőerejét és gerillapropaganda hatékony mivoltát.
 |
| Eredeti és egységes dramaturgia |
Tomas Alfredson rendkívül bátor vállalást tett, midőn elkötelezte magát a projekt mellett. Vámpírfilmet készíteni hálátlan, buktatókkal teli feladat; a zsánert oly mértékben prostituálták az egy kaptafára készülő fércmunkák, hogy ebben a témában csakis az képes komoly nyilatkozatot közzétenni, aki remek alapanyaggal gazdálkodik és erős művészi koncepciót tud felépíteni. A klasszikus Drakula-mitológia változatos parafrázisai mára tökéletesen érdektelenné koptak, a rendhagyó vámpírfilmek többsége pedig a legjobb indulattal sem titulálható másnak, mint különcködő kacattárnak (pl. Bled, Ultraviolet), már a félig-meddig sikerült darabok (Krokodilok bölcsessége, Éhség), a tisztességes B-filmek (Underworld, 30 Days of Night) és az egyéni ízű crossoverek (Alkonyattól pirkadatig) is ritkának mondhatók.
Az Engedj be! alkotógárdája azonban képes volt úgy kiforgatni a műfaj szabálykönyvét, hogy eredeti és egységes dramaturgiát építsen fel: jó érzékkel nem a horror-elemekre, hanem a szereplők motivációira és viszonyára koncentráltak, az éppen a hétköznapisága miatt meglepő karakter- és környezetválasztás pedig markáns ízekkel gazdagította a filmet. A végeredmény egy erős hangulatú, átgondolt és kifinomult, végtelenül szomorú és méltóságteljes, mélyen emberi történet, ahol pedig a cselekmény megköveteli, sokkolóan brutális és véres – de sohasem válik öncélú csapongássá, minden alkotóelemnek megvan a helye a komplex rendszerben. Természetes eleganciával, intelligensen elegyíti a hagyományt és az innovációt, miközben demonstrálja, hogy a szerzői- és a közönségfilmes elvárások korántsem összeegyeztethetetlenek, s ha a ritka frigyből valódi minőség születik, a mozi már megtalálja az útját a közönséghez.
 |
| Végtelenül szomorú és méltóságteljes, mélyen emberi |
Miles David mondotta egykoron, hogy egy muzsikusnak először meg kell tanulnia korrektül játszani a hangszerén, el kell sajátítania a nélkülözhetetlen elméleti és technikai ismereteket, s ha ezzel megvan, akkor már megpördülhet a sarka körül, és azt fújhatja, amit csak akar. Az Engedj be! hasonlóképpen megszívlelendő szakmai példabeszéd: Tomas Alfredson vette a fáradságot, hogy elsajátítsa a filmkészítés egyszeregyét és tanulmányozza a zsáner történetét, a témára vonatkozó kódgyűjteményt pedig eredeti koncepció szerint formálta át. Az ilyesféle alkotások jelenthetik egy globális igényeket is szem előtt tartó nemzeti filmgyártás startup-portfóliójának sarokköveit, amelyből egészséges, a művészi minőséget és a kereskedelmi megtérülést egyaránt figyelmező alkotások születnek.
Élve a keretes szerkezet hálás újságírói leleményével, újfent hangsúlyoznám: a tavalyi év egyik legemlékezetesebb filmjéhez, döbbenetesen gyönyörű sleeper hithez van szerencsénk, amelyet elsősorban nem is a zsáner barátainak ajánlanék, hanem azoknak, akik általában véve ellenszenvvel vagy negatív prekoncepciókkal viseltetnek a horror műfajával szemben.
