Eragon

Függelék Középföldéhez

Bemutató: 2006. december 14.

A film Christopher Paolini történetének nyomán halad, egy parasztfiúról, Eragonról (Edward Speleers) szól, akiről kiderül, hogy a sors meglepetést tartogat számára, és nem az ekére görnyedve fogja megérni a tisztes öregkort, hanem meg kell mentenie a világot. Akkor teszi meg ebbe az irányba az első lépést, amikor egy éjszaka a környékbeli erdőben vadászva furcsa, kerek, kék tárgy kerül elé, mint később kiderül egy sárkánytojás, amit a gonosz Galbatorix (John Malkovich) szeme elől igyekszik elrejteni Arya (Sienna Guillory), a csinos harcos-varázslónő. A lovasára találó sárkány Alagaesia zsarnok királyának méltó ellenfelévé válik. Eragon eleinte nincs tisztában képességeivel, lehetőségeivel, idővel persze ez is megváltozik, miközben a sötét erők azon mesterkednek, hogy mindezt megakadályozzák. Körülbelül ennyi a történet, a végkifejlet nem lehet kérdéses, és ez rendben is van.

Ha régen járt moziban, tetszeni fog az Eragon

Aki az elmúlt három-négy évben nem járt moziba, vagy az utóbbi idők legfontosabb fantasy feldolgozásait kihagyta, annak valószínűleg tetszeni fog az Eragon. Ellenkező esetben nagyon zavaró lesz az a számos hasonlóság, ami A Gyűrűk Urára emlékeztet – hogy a főhős nevét ne is említsük. Eragon segítőjében, Bromban (Jeremy Irons) nem nehéz viszontlátni a titokzatos, nagytudású és tapasztalt vezetőt, akárcsak Aragornt a Gyűrű-trilógia elején – hangsúlyeltolódás akad. A tájképek a hatalmas, hófödte hegycsúcsokkal és gerincekkel szintén azt a döbbenetes, félelmetes vidéket idézik, amit Középfölde megjelenítéséhez Peter Jackson csapata Új-Zélandon talált meg. A zsarnok Galbatorix tróntermének falán még stílusában is Tolkien világát idéző térkép függeszkedik. A filmbéli gonosz, orkszerű lényeket urgalloknak, a nazgulokra hajazó, még lidércesebb gyilkosokat pedig razacnak hívják. Fegyvereik, akár A Gyűrűk Urá-ban sötét, piszkos gyilkoló eszközök, durván megmunkált kardok, alabárdok, amelyek nem táncszerű mozdulatokkal végzendő kecsesen ívelt vágásra termettek, hanem hús és izmok szaggatására, csontok törésére.

Akad tündenyelv, alapfokon elsajátíthatjuk annak varázsigéit, és a szabadságért harcoló nép a wardok olyanok akár a rohaniak, akik kevesen vannak ugyan, de ellenállnak. A film első felében hemzsegnek a furcsa, Paolini könyvének olvasása nélkül teljesen ismeretlen megnevezések, a zavaróan feleslegesnek tűnő adatok.

Az Asterix mellett egy pillanatra még a Csillagok háborújá-nak groteszk humora is visszaköszön, Galbatorix seregében majd’ olyan nagy a fluktuáció, mint Darth Vader birodalmi rombolójának parancsnoki hídján a vezérkar főtisztjei között.

A forgatókönyvírók copy-paste-módszerrel dolgoztak

Úgy tűnik, a forgatókönyvírók copy-paste-módszerrel dolgoztak. A veszélybe került Eragon és Brom nekivág a wardok földjére, nyomukban az ellennel, és mindez még vizuálisan is Jackson csapatának munkáját idézi. A menekülés során látott harci jelenetek némelyike végre képes elszakadni A Gyűrűk Ura látványától, de nem túl sokáig. A legeredetibb képeket sárkánylovaglás közben láthatjuk, a végső csata előtt pedig valóban impozáns a harcosok, kiváltképp a főhősök fegyverzete.

Mindez felveti a kérdést, hogy Tolkien és Jackson olyan komplex módon kiaknázta volna a fantasyban rejlő lehetőségeket, hogy utánuk már nincs mit mondani, mutatni?! Nem hiszem, ez csak fantázia kérdése! Az Eragon legfőbb értéke talán éppen az, ahogy a szemünk előtt ölt alakot egy már ismert történet, ami egy fiatal, a környezetéből elvágyódó (?) és egy saját, de radikálisan eredetinek nem mondható világ teremtésével önmagát hőssé álmodó fiú fejében született meg. Christopher Paolini kamaszként írta meg bestsellerré lett könyvét.

Ahogy minden mese hősének megvan a maga próbatétele ugyanúgy a nézőre is feladat vár. Képes-e az Eragont olyan ártatlan befogadói szemmel nézni, mint egy, az utóbbi évek mozifilm-kínálatától elzárt és a Jóért lelkesedő kamasz fiú, ismeri-e azokat a varázsigéket, amelyekkel önmagát mesehőssé avathatja?