Felhő a Gangesz felett

Az utolsó film

Bemutató:

A segítség azonban, bármily tiszteletreméltó, van, akinek már nem jelent elégtételt: Ternyák Zoltán - akit a zsűrielnök amatőr szereplőnek hitt - a Szemle után néhány hónappal kórházba került. Több mint hat hónapja fekszik kómában. A Felhő a Gangesz felett az utolsó filmje.

„Kérlek ne ments meg engem uram/férfiasabb lesz így/…/inkább gyönyörködj bennünk/ahogy mohó szerelmespárban nem gyönyörködtél még”.
(Tolnai Ottó: Félek velem kivételt teszel)

 
András és Juli menekülnek - Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó
András és Juli menekülnek – egyikük drogmámorba zuhanva, másikuk a Megmentő önként vállalt, kegyetlen küldetését vállalva löki el magától a mindennapokat, a rutint, a túlélésért.
Juli, a színésznő, az utcán ütközik bele az Új Életbe: ott nyüszít a lábai előtt – egy néhány órája lopott PC-vel a kezében.
András és Juli tudják, mi az elvesztegetett idő, mi az, amikor évek tűnnek el visszavonhatatlanul, amikor nincs kárpótlás.
Egy szobába préselik azt, amiért-akiért még érdemes megélni a holnapot.
Nem kérnek számon senkin semmit, nem mérlegelnek: mit, mikor, hogyan, mennyiért, és mekkora haszonnal.
Nem terveznek, nem taktikáznak, nincs életstratégiájuk, a CV-jüket tekintve élet- és piacképtelenek, leszámítva azt, hogy a „családi állapota” rovatban szereplő 1 férj, 1 gyerek alapján Juli „polgáribb”. Volt. Amíg nem törölte a rubrikát.
A Felhő a Gangesz felett a Szemlén zavarba ejtő, sokkolóan naturalista, mégis gyakran szentimentális, néhol ügyetlen dialógusokkal terhelt, kevésbé „tetszetősen” fényképezett, kissé hosszúra nyúlt dokumentarista játékfilmnek tűnt, szokatlanul erős, bátor, remekül instruált színészi játékkal (Ternyák Zoltán, Tóth Ildikó), kiváló epizódalakításokkal (Pápai Erzsi, Sáfár Anikó, Kovács Lajos, Nyakó Juli).
Így harmadszorra nyilvánvaló, Dettre Gábor Európa-díjra jelölt, eddigi legkiforrottabb nagyjátékfilmje igen nyomasztó önmegismerési tréning érzelmi analfabétáknak, lelki-léháknak, örök kétkedőknek.

A pszichológiai hadviselés során gyengévé válhatunk. Szüntelenül kibúvókat keresve, minden erőnkkel azon vagyunk, nehogy megadjuk magunkat, és lelepleződjön: ha kilépünk a moziból, téblábolunk, játszunk „megúszásra”, a körülöttünk lévőket tereptárgynak tekintjük, rettegünk a ránk rótt feladattól, miközben csak erre várunk.
Dettre „hősei” nem keverednek pitiáner harcokba, önmagukkal vívnak háborút; veszteség van, csalás, hazugság, árulás, fogy az erő, összeroskad a test.
Mégsem kell könnyű vigasz. Mert semmi a test lélek nélkül, mert a hitetlenség egyenlő a halállal. Mert a másik ember a biztos kikötő.
A Felhő a Gangesz felett lehetett volna egy, a korosztálya legeredetibb, ám legbékétlenebb színművészének megrázó önvallomása.
Lett egy magával és másokkal alkut nem kötő „enfant terrible” lehető legtisztább ujjlenyomata a gyöngyvásznon. Aki nem kísérletezett, nem verekedte magát vissza a „szakmába”, nem próbálkozott.
A Felhő a Gangesz felett Ternyák Zoltán Nagy Visszatérése. Az egyetlen, az igazi.
Az utolsó film.