sex hikaye

Félhomály

Kopipészt

2006. január 19. - Wostry Ferenc

Bemutató: 2006. január 19.

Félhomály
Annyira cizellált, annyira elegáns, és olyannyira nem eredeti, hogy ha meghalt volna, Nicolas Roeg rotálna tőle a sírjában: a Half Light majdnem tökugyanúgy kezdődik, mint Roeg remekműve, a Ne nézz vissza (Don’t Look Now). Értelmiségi (okos, de minden szenvedélytől mentes – na jó, ebben különböznek Donald Sutherlandtől és Julie Christie-től) házaspár kisfia vízbe fullad, mondhatni az orruk előtt. A tragédiát nem bírja ki a kapcsolat: a krimiírónő (Moore) beadja a válópert, és ezzel egyidejűleg egy festői, skót szigeten keres megnyugvást.

Location, location, location – ez az amerikai ingatlanügynökök vezérelve. A víkendház azonban, amelyet hősnőnk önkéntes száműzetése színhelyéül választ, rendelkezik az egyik lehető legrosszabb tulajdonsággal, amelyet egy vityilló magáénak mondhat: a szellemek kedvelt átjáróháza. Pontosabban a nő halott fiáé, aki a lehető legalkalmatlanabb időpontokban (Éjfélkor??? Gyerek, anyád nem tanított meg a jó modorra?!) hozzá rá a sikító frászt Demire, ráadásul magával is akarja hurcolni a szerencsétlen szabadfoglalkozásút, hogy „együtt legyenek, a túloldalon.” Brrr….

Lesz is ettől Deminek íróblokkja, de akkora, hogy felér egy szilveszteri székrekedéssel. Tiszta mázli, hogy a háztól köpésnyire tornyosul egy világítótorony. Őre nem notredámi, hanem a snájdig Angus (itt mindenkit úgy hívnak, mintha a Hegylakóból szalajtották volna őket, esküszöm az egyik figura neve Connor MacLeod…) A csávó úgy néz ki, mintha Ewan McGregor átment volna punkrockerbe, a skót kiejtése szintén a tűréshatáron mozog. Deminek bejön ez a borús-költői alkat (nekem akkor semmi esélyem nála), mindjárt ötödik sebességbe is teszik az ágytámlát, hadd szóljon.

Hiába lesz azonban Demi idővel szexuálisan kiegyensúlyozott, a gyerek csak visszajár az anyja nyakára, nem tetszik neki, hogy új életet kezdett. Ráadásul Angus körül sincs minden rendben, olyannyira, hogy Demiben idővel felötlik: „csak egy maradhat”…

Fél óra alatt kiöli a halál megismerése után érzett morbid vágyat
Demi Moore

A film eléggé félresikerült, pedig a szíve a helyén van, csak éppen a rendezés elfelejti időnként újraéleszteni. Ahogy kritikám elején már említettem, itt nemhogy merítettek szegény Roeg mestermunkájából, hanem egyenesen kopipésztelték jó a felét: vízbe fúló gyerek? Kipipálva. Rébuszokban beszélő médium? Szintén. És a többi. A forgatókönyvíró nem volt éppen szívbajos, mentségére legyen mondva, hogy egy kísértethistória esetében igen nehéz újra feltalálni a spanyolviaszkot.

Ilyenkor nem árt, ha a rendező tudja, mit csinál. Craig Rosenbergről ez csak egy pontig mondható el. Tisztában van vele, hogy egy kísértethistória hatásosságához elengedhetetlen a visszafogottság, ám ezt éppen hogy a neki nem megfelelő helyeken, a szereplők mindennapjai bemutatásánál alkalmazza – néha annyira szégyenlősek a figurák közti interakciók, hogy már azt hittem, egy francia kamaradrámával van dolgom. A természetfeletti csúcspontokat viszont elsieti, sejtetés helyett jó szaftosan megmutat mindent, ami fél óra alatt kiöli a nézőből a halál megismerése után érzett morbid vágyat. Egy óra eltelte után pedig egy olyan narratív csavarral próbálja kiszúrni a szemünket, amely még műfaji kereteken belül is csak abszurdnak, sőt, totál hülyeségnek nevezhető.

Két dolog van, ami kimondottan jó a filmben: Ashley Rowe fantasztikus fényképezése, amely viszont nem egészen illik a történethez – néha nem lehet eldönteni, hogy a Skót Idegenforgalmi Minisztérium által szponzorált turistacsalogatóhoz vagy kísértethistóriához van-e szerencsénk? A „túl sok a jóból” esete forog fenn. A másik Demi Moore alakítása – Moore mindig is tehetséges színésznő volt, csak hollywoodi baromságai elhomályosították szerepeinek értékét. Hihetően, törékenyen adja a megtört anyát, még akkor is, mikor körülötte összedől a sztori.



Címkék

premier , kritika



nka emblema 2012