Frida
Hasadj meg, festett üvegszív!
Bemutató: 2003. október 22.
Frida Kahlo szenvedélyes festészete és szabados élete ideális kiindulópont egy életrajzi filmhez.Frida Kahlo korántsem a múló időtől rettegett, mikor úgy döntött, világra jöttének időpontját három esztendővel későbbre – 1910– datálja.
Kahlo élete akkor kezdődött, amikor másoké visszavonhatatlanul véget ér. Az elit Escuela Nacional Preparatoriában természettudományokat hallgató, orvosi egyetemre készülő tizennyolc éves lány, röviddel az után, hogy ámulatba ejtette az iskola Simón Bolívár színháztermében készülő Rivera-freskó, több emberáldozatot követelő közlekedési baleset „túlélője” lesz. 1925. szeptember 17-én Kahlo teste a gyomrától a medencéjéig átlyukadt, három hónapot tölt ágyban. Egy évvel később – mivel több csigolyája elmozdult – gerincfájdalmai miatt gipszfűzőt kell viselnie, kilenc hónapig. Kahlo testét majd’ egész életében fűző szorítja, a legkülönfélébb anyagokból, így bőrből, acélból. Négy évvel a halála előtt, a mexikói ABC kórházban, hét gerincműtétet követően, sarló és kalapács díszíti a fűzőt - volt, amikor a soha meg nem született magzatot festette rá. (Kahlón összesen harminckét műtétet hajtottak végre, és három sikertelen terhességen - abortuszon - esett át.)
 |
Addig sosem tanult festészetet; csupán fotográfus édesapja barátja, Fernando Fernández tanította rajzolni, hogy a svéd impresszionista, Anders Zorn műveinek másolásával kis pénzmaghoz jusson. Azonban Kahlo édesapja, Wilhelm Kalo, a Németországba emigrált magyar zsidó család egyik gyermeke, amatőr festő volt: ő adta oda az ágyban fekvő Fridának a festőkészletét és a palettát, emellett tanácsokkal is ellátta.
1928-ban Frida Kahlo belép a Mexikói Kommunista Pártba – ahonnan egy év múlva, Rivera kizárását követően kilép, majd húsz év múlva megint a tagja lesz -, és Tina Modotti, olasz fotográfus társaságában újra találkozik Riverával, aki arra biztatja, folytassa a festészetet. Kahlo 1929-ben már Rivera felesége, tíz év múlva elválnak, ’40-ben ismét összeházasodnak.
Kahlo, 1931-ben készített festményén, amelyen a női dominanciát jelképező dél-nyugat mexikói Tehuana-ruhájában Riverával áll kézen fogva (Frieda Kahlo y Diego Rivera o Diego y Frida), még a briliáns művész feleségeként határozta meg önmagát; nem volt bátorsága ahhoz, hogy magát is festőként ábrázolja.
Közel tíz év múlva – XX. századi mexikói művésztől elsőként - képet vásárol tőle a Louvre (Autorretrato „The Frame”), ’38-ban önálló kiállítást rendeznek számára New Yorkban Julien Levy galériájában, ám erre hazájában csupán halála előtt nem sokkal, ’53 tavaszán kerül sor. A vernisszázsra már ágyában fekve érkezik.
Az elsőrangú színházi rendező, és filmrendezőként a figyelemreméltó Titus-szal debütáló Julie Taymor, két Oscart nyert produkciója (legjobb smink, legjobb filmzene) rendkívül kifinomult munka – ebben oroszlánrésze van a címszereplő, s a filmet producerként jegyző Salma Hayeknak.
Taymor filmje, amely Hayden Herrera 1983-ban megjelent biográfiája alapján készült, tökéletesen „leköveti” Kahlo életének legalapvetőbb eseményeit.
A „művészportrék” esetében az egyik leggyakoribb kérdés: vajon kellőképp indokolt-e beavatni a nézőt a „tárgyalt” alkotó privát életének intim titkaiba, azzal a gyakorta álságos indokkal, hogy kizárólag így kerülhetünk közel az alkotó művészetének megértéséhez?
A szövevényes szerelmi viszonyok, suttogások és sikolyok, hűségeskük és csalások, szexuális irányultságok, s az alapjában véve majd’ minden filmben ugyanolyan kiábrándítónak tűnő, hajnalig tartó tivornyák megmutatása az esetek többségében nem több kukkolásnál.
Kahlo művészete azonban elementáris erejű önéletrajzi festészet. Munkáinak egyharmada önarckép.
Bertram D. Wolfe, Kahlo 1939-es párizsi kiállítását követően, a Vogue-ban publikált írásában többek között éppen ezért vitatja, hogy a művészt szürrealista festőként határozzuk meg. Kahlo sosem tudott teljességgel elszakadni a valóságtól. Továbbá: műveit sokkal inkább áthatotta sajátos, ám könnyen megfejthető szimbólumrendszere, erős nemzettudata („Mexicanismo”), a keresztény ikonográfia, az indiai, azték, mexikói mitológia, az ún. dualista princípium, nem különben a szellem és a humor, mint a freudi szimbólumok (álmok, rémálmok, neurotikus jelképek) és filozófia. Mindenekelőtt: Kahlo mindvégig tagadta, hogy szürrealista festő volna.
Taymor filmjének legnagyobb erénye, hogy Kahlo és Rivera alkotásait újrafestették (40 ács, 15 díszletfestő, 15 festő munkája). Így az alkotók Kahlo életének különböző stációit – a „valóság” színészi, így hagyományos nagyjátékfilmes eszközökkel történő megjelenítésen túl – lényegileg „egyidejűleg” a festményein – tehát Kahlo érzelmein - keresztül, majd’ mindvégig igen invenciózus, ám némiképp Terry Gilliam markáns stílusára emlékeztető animációs technikával ábrázolják. (Látványtervező: Felipe Fernandez, operatőr: Rodrigo Prieto (Korcs szerelmek, 8 Mérföld), díszlettervező: Bernardo Trujillo.)
A – különösen a látvány tekintetében - lenyűgözően elegáns megoldást parodisztikus elemként is értékelhető, ám valójában elkeserítő ügyetlenségek kísérik: a legföltűnőbb ezek közül a remek Geoffrey Rush szerepeltetése Trockijként. Általában is elmondható, a Fridának nem a színészi játék – és ez alól nem kivétel sem a címszereplő Hayek, sem a kitűnő Alfred Molina (Rivera) – a legfőbb erőssége.
Kahlónak számtalan szeretője volt – Trockij mellett a kiváló amerikai fotográfus, Nicolas Muray, a szobrász Isamu Noguchi, a Breton-feleség Jacqueline Lamba. Ám fontos megjegyezni, szerelmi élete azt követően vált ilyen színessé, hogy Rivera viszonyt kezdett Frida húgával, a kétgyermekes Cristinával. A filmben nincs erre utalás, de alapvető (mivel Kahlo festményeinek gyakori témája) az a gyermekkori trauma, hogy lévén Cristina tizenegy hónappal az ő születése után jött világra, Frida mellé szoptatós dajkát fogadtak. Kahlo tehát úgy érezhette, húga nem csak az édesanyjától remélt és kívánt szeretettől, hanem Rivera szerelmétől is megfosztotta.
Az akkor már feleségétől külön élő Rivera arra kérte Fridát, adjon menedéket Trockijnak és feleségének a Kék Házban – ott született és halt meg Kahlo.
Végül is, dacára minden óvintézkedésnek, Mexikóban követték el a Trockij elleni merényletet.
A Trockij-epizód mégis indokolatlanul hosszúra nyúlik, ráadásul szolid homály borítja azt a tényt, hogy Kahlo halála évében megfestette saját magát Sztálinnal, megalkotott egy tablót A marxizmus gyógyír a betegségre címmel, sőt, az utolsó hónapokban is a Nagy Vezér portréján dolgozott… No de Pessoával szólva: „ Istenben sincsen egység,/hát bennem hogy legyen!”
Ugyanakkor milyen kifinomult és megrendítőbb jelenet, mikor a világhírű, Rivera és Kahlo által olyannyira kedvelt Costa Rica-i énekesnő, Chavela Vargas énekel egy dalt Frida-Hayeknak. Kahlo ugyanis gyakran festett - általában legsokkolóbb - festményeire népszerű mexikói dalszövegeket.
Taymor, tehetsége révén, akár Kahlo művészetének újraértelmezésére is képes lett volna, azonban mégis arra szorítkozott, hogy bemutassa egy tagadhatatlanul zseniális, s az utóbbi években igen divatos művész extrém életét. A porszem a gépezetben Rivera. Aki nélkül – mint Kahlo 1942-től haláláig írt és kidekorált, Riverának ajánlott naplójából, számos szabadverséből kiderül – Frida Kahlo nem létezett. Kahlo szimbólumrendszerének elemei: a vérző szív, a törött artéria, a magzat, a szexualitást jelképező orchidea, a majom, papagáj, vagy az újjászületést szimbolizáló csontváz, mind-mind Rivera szerelméért sóvárognak, vagy a Riverától való elszakadás jelképei.
Nem véletlen, hogy Kahlo és Rivera otthonában számos Júdás-figura volt található: a mexikói hiedelem szerint a csontváz nem szimbolizál mást, mint hogy az árulónak, a hitszegőnek csak az öngyilkosság adhat fölmentést. Kahlo és Rivera, állíthatjuk, sokszor vetettek véget az életüknek – de mindig újjászülettek.
